Még ez is! – gondolta ingerülten Lili, amikor felhívta a temető gondnoka. – Beszakadt a sírkő.
Ezt majdnem nevetve közölte vele az öreg Janó, aki nem is volt öreg, de mindenki úgy tekintett rá. Lehet, hogy már gyerekkorában is ráncos volt az arca. Legalábbis Lili emlékeiben mindig úgy élt, mint az apó Csontváry festményén, ami a konyhájuk falán állt időtlen idők óta.
Janó nemcsak örök öregséggel, de emlékezet nélkül született. Pontosabban csak a régi dolgokra emlékezett, a tegnapi történések eltűntek nála a süllyesztőben. Már az is világszám volt, hogy telefonálni megtanult valahogyan. De csak vezetékesen. Ordított bele veszettül, de használta.
Hatalmas esőzések áztatták a falu termékeny talaját egész tavasszal. Mindenki hálát adott, mert a tavalyi aszály sokuknál elvitte a termést. Most a csodát látták benne. Aztán volt, akinek mégsem hozott csodát.
A sírkő nem volt régi. Öt éve csináltatta, három évig fizette a törlesztőjét. Ősszel meg elment az anyja is, aki olyan dacos makacssággal küzdött a halállal, hogy Lili sokszor azt hitte, hogy a halál egyszer majd feladja.
Szikár öregasszony volt, aki ennyire elbírt vele, de hát a küzdelem végig egyenlőtlen volt. Csak a halál engedélyezett egy kis játékot. Aztán megmutatta, ki a nyerő. A korán elfogyó testből egy pillanat alatt szállt ki a lélek, de a szája még akkor is átkozódott, amikor már levegőt vennie is nehéz volt. Pokoli természettel áldotta meg a sors. Nem volt olyan ember körülötte, akivel ne veszett volna össze előbb-utóbb. Számára a falu volt a kárhozat tornáca.
Most meg beszakadt a sírkő. Kimosta a víz a talapzat egy részét, és megmozdult az egész kőrengeteg. Az tény, hogy nagyon kis hely volt abban a sírban, de arra azért mégsem lehetett számítani, hogy az anyja elintézi, hogy kikerüljön onnan.
Lili gericén borzongás futott végig. Tudta ő, hogy hibázott, de hát abban vad rohanásban, amikor egyedül maradt az árvaságban, rohamsebességgel kellett eldöntenie, mi legyen. A sírásó a szerszám-mankóra támaszkodva, a sapkája alól ki-kilesve várta, mi lesz. Ásni nem akart, mert a föld már kemény volt és későre is járt. Másnap reggel a temetés meg annyira sietősnek tűnt, mintha csak szabadulni akartak volna a testtől.
Az anyja csak egyet kért tőle. Igaz régebben, de akkor még komolyan vette. Annyira gyűlölte a férjét, hogy nem tudott volna mellette nyugodni. Pedig a nyugodjék békében felirat ugye mindenkinek szólt, aki elköszönt ettől a földi léttől. Nem is igazán kérte, inkább utasította Lilit, hogy csak oda ne. Hozzá ne. Már az életet is rühellte vele, nemhogy a halált. Osztozzon vele akárki, ő máshol akar a feltámadásra várakozni.
Kívánsága nem teljesült. A sírásó unottan várt, köpött egyet és azt mondta, hogy sehol máshol nincs hely a 150 éves temetőben, csak a tarackosban, ahol percek alatt megeszi a gaz a sírhalmot. Ott neki volt hatalma volt, nem lehetett ellene tenni.
Elvisz az ördög, ha ebbe beleegyezel – suttogta magának azon a novemberi estén. – Ne tedd!
De legbelül már rég tudta a döntést. Az anyja oda fog kerülni az apja mellé, mert ez így van rendjén. Hogy a kívánsága más? Hát most már nem tehet semmit.
Sötétedett, reggel 9-kor a temetésre készen kellett állnia sírnak. Rábólintott. A szíve hevesen dobogott. A lába ütemesen remegett, de nem mondta, hogy legyen a tarackos.
A sírásó felsóhajtott, megúszta a munkát. Igaz, hogy a kőlapot is le kellett venni a sírról, de az semmi kis ügynek tűnt egy kétméteres fagyott sírhely kiásásához képest.
De most, ezen a tavaszi reggelen, amikor minden olyan volt, mint egy giccses, romantikus filmben, mert az ég valóban mesekék volt, a fű zöldebbnél is zöldebb, sőt a madarak is csiripeltek ész nélkül, az anyja utána nyúlt, hogy megbüntesse. Rosszul döntött, pedig tudhatta volna, ezt nem ússza meg.
Hogy is mert ellene fordulni? Nem emlékezett a pofonokra? Egyszer eltört rajta a fakanál, pedig csak lopva belekóstolt felvert tojássárgájába. Az anyja elégtelenre vizsgázott mind emberségből, mind anyaságból.
Felrémlett emlékei közül az a délután, amikor csirkét vágtak és a macska bepofátlankodott a konyha melletti kis fülkébe egy kis belsőség reményében. Jó ideig ült, nézte türelmesen a gazdasszonyt, aki rutinos mozdulattal bontotta fel a szárnyast, szedte ki a belét, szívét és a zúzáját. A beleket a disznóknak szánta, mert a macskákat rühellte. Ezt az egyet is Lili hosszas könyörgésére engedélyezte, de ha csak lehetett, félre lökte vagy vizet löttyintett rá puszta szórakozásból.
A macska tudta, hogy nincs szerencséje ennél a háznál, jobb sorsot érdemelne, de a kislány szeretete ott tartotta. Azon a napon a falánksága lett a veszte. Megérezte a csirke szagát és megfeledkezett a ki nem mondott szabályokról.
Míg a ház asszonya akkurátusan válogatta a leveshez való húsokat, addig ő puhán, fejét lesunyítva lopakodni kezdett a vödörhöz, amelyben a disznóknak szánt bél volt. A cél előtt talán csak egy pillanattal megfordult Lili anyja kezében a nagykéssel, és vörösleni kezdett a feje. Úgy vágta a macskához, hogy a nyele eltörött, és ezzel egy időben a macska felfordult.
Lili sikított, az anyja kiabált.
Akkor, ott rájött egy nagy szörnyűségre: gonosz emberrel lakik együtt, akit anyának kell szólítania. Azóta elmúlt vagy negyven év. Sok minden megváltozott. Lili is. Szép lassan megértette, a viharos düh nem mindig a megátalkodottság jele. Volt abban keserűség, bánat és szeretetlenség is.
Most meg ez a hívás. Mint valami brazil szappanoperában. Beomlott a sír, ahová beerőltették az anyja koporsóját. Újra kell csináltatnia. Megint egy rakás pénz.
A sírkövekre vajon van garancia? Nem jutott eszébe megkérdezni. Ki a fene tesz fel ilyen kérdést? A sír nem rövid időre készül. Olyan, mint a piramisok, csak ezekbe senki nem rejt kincseket. Feltörni sem akarja, legfeljebb az idő, de azért az is türelemmel szokott lenni.
Éjjel nem csoda, hogy anyjáról álmodott. Igazi horrorfilmszerűt. Kiment hozzá a temetőbe csak azért, hogy megkérdezze, hogy s mint van. Ez még egy álomban is nevetésegesnek tűnt. Erre egy mély, élő hangra nem hasonlító duruzsolás volt a válasz. Csak annyit értett belőle, hogy Te is! De ezt többször is kivehette.
Felriadt. A szoba csendjében mintha visszhangzott volna a te is! Felkelt, ivott egy pohár klórszagú vizet, de visszaaludni már nem tudott. Még nem is pirkadt. A távolból egy kutya vonítása hallatszott, de csak tompán.
Másnap első útja a sírköveshez vezetett. Haragos volt minden cipőkoppanása. Épphogy kifizette az előző munka részleteit. Új mosógépet akart, nem egy újabb kőlapot.
Gyűlölte a sírköves udvarát. Tele volt mintákkal, mint egy rendes üzlet, de hát ki akar a gránitok közt válogatni hosszú perceken át. Nem tudta ép ésszel felfogni, hogy ha már valaki kőfaragónak megy, akkor miért ezt a fajtáját választja. Készítsen homlokzati díszeket vagy tudja a rosseb miket, de ne börtönt halott emberek testének kőből és méregdrágán.
József, a kőfaragó morcos volt, mint aki tudja, hogy a szakmájához nem illik a vigyorgás. Tömören beszélt és meggyőzhetetlen volt minden alkudozáskor. Ha az 280 ezerbe kerül, akkor annyiba. Vita nincs.
– Nem volt jó a talaj tömörítése – szögezte le azonnal. – De az is biztos, hogy nem mi csináltuk.
– Igaz – mondta Lili beleegyezően. – De most magával szeretném megcsináltatni a legjobbat.
Ez a hízelgés csak az ár miatt szaladt ki a száján. József bólintott. Négyre találkozót beszéltek meg a temetőben.
Lilinek csak napközben jutott eszébe, hogy a garanciát már megint nem kérdezte meg. A sírköves pontos volt, mint a halál. Elvégre valamilyen módon az ő szolgálatában állt. Amikor megálltak a sír mellett, a férfi hátra tolta a fején a micisapkáját és felmordult.
– Azt nem mondta, hogy el is tört a lap és oldalt is elrepedt több helyen! – mondta mérgesen.
Valóban nem mondta. Nem is tudta. Most látta csak, hogy a kár sokkal nagyobb, mint ahogy a temető gondnoka jelezte.
– Meg lehet javítani?
– Az biztos, hogy ez nem az időjárás miatt csúszott el. De nem is a tömörítés miatt.
– Mit mondd?
A férfi érezte, hogy nagy dolgok tudója. Ezért hatásszünetet tartott.
– Ez kérem, rongálás! Nézze csak meg! – mutatott a fedőlapra. – Valaki éles, kemény szerszámmal üthetett rá. Látszik a repedésen az emberi kéz nyoma.
fotó: Pinterest
