Van egy hely, ahol nap mint nap szembesülhetünk hazánk lelkiállapotával. Nem a parlamentben, a templomban, nem is az utcán, hanem a kommentmezőkben. Ezek a digitális terek tükrei annak, milyen mélyre süllyedtünk emberi mivoltunkban.
Egy-egy hír alatt, amely tragédiáról, betegségről vagy akár csak politikai vitáról szól, nem találunk megértést, elfogadást, de vérszomjat és rideg mondatokat igen. Millió gúnnyal, kárörömmel és halálkívánságokkal szembesülhetünk, amelyeket még olvasni is borzalmas.
Egy gyermekbaleset híre alatt azt írja valaki: Az ilyen szülő megérdemli, hogy elveszítse a gyerekét.” Mindezt úgy, hogy nem tud és nem is akar tudni a részletekről semmit.
Egy politikus betegségéről szóló cikk alatt így kommentelnek: „Remélem, belehal, mert eggyel kevesebb élősködő lesz köztünk.” vagy „Nem izgat, mások is betegek és nem írnak róluk.”
Egy hétköznapi ember tragédiájánál pedig gyakran ez olvasható: „Ha hülye, magára vessen!” „Minek ment oda!” „Törődhetett volna saját magával jobban, engem nem érdekel más nyomora” vagy „Tegnap kisütött a nap, ez is hír!”
Ez a jelenség túlmutat a net világán. Nem csupán szavakról van itt szó, hanem arról a morális mélységről, amelyben ez az ország van. Emberek ezrei érzik jogosnak, hogy mások szenvedésén élcelődjenek, vagy hogy a halálukat kívánják válogatott kínzások közepette…Itt már nemcsak kommentkultúráról van szó. Ez társadalmi kórlelet.
Vajon miért történik mindez? Talán a feszültség és a kilátástalanság miatt, amely szorongást okoz az embereknek, vagy mert anyagi bizonytalanságban élnek, sok az elfojtott harag és csalódás. Ezek az érzések nem múlnak el egykönnyen, és utat keresnek maguknak. A kommentelés és a net világ tűnik a legbiztonságosabb levezető csatornának, mert ott nincs következmény és felelősség. Azt az illúziót kelti, hogy végre hallatszik a hangja bárkinek.
Az okok közé sorolhatjuk a közönyt és az empátia hiányát is, mert sok ember nem tud, vagy nem akar más helyzetébe belehelyezkedni. A monitor, a telefon túloldalán nekik nem egy ember van, hanem egy tábor, maga az ellenség, így a legszörnyűbb mondatok is könnyedén leperegnek a klaviatúráról. Évtizedek óta élünk ebben a légkörben, lassan észre se vesszük. A gyűlölet normalizálódik, ami különösen fájdalmassá teszi a napokat.
Már a közösségek se erősek, régen jó érzés volt valahová tartozni. Ma a falu, a város és a szomszédok is idegenek, a legtöbb ember magányosan, elszigetelten él. A közösségi média nem más, mint egy kiabáló tömeg, egy katyvasz, amelynek nincs arca, nem látjuk az érzéseit, és így könnyű elveszíteni az önkontrollt.
Hogy van-e ebből kiút, az már más kérdés. Fel kell ismernünk, hogy nem méltó hozzánk, ha más halálát kívánjuk, ha más tragédiáján élcelődünk. Meg kellene azt is értenünk, hogy nincs minden mondat mögött ellenség. Nagyon fontos lenne megállni egy-egy mondatnál és megkérdezni magunktól, vajon, mi mit tennénk, ha mi lennénk az érintettek? Vajon mit várnánk el másoktól?
A néhéz időszakokban is, legyen az társadalmi vagy egyéni, csak akkor tudunk felemelkedni, hogy rájövünk újra, mi a közösség, ha az együttérzést és a szolidaritást választjuk, amelynek ereje mindenképp segítséget ad. A kérdés már csak az, hogy lesz bennünk elég akarat, elszántság és bátorság, hogy ne a gyűlöletet, hanem az emberséget válasszuk.
Kép forrása: Pinterest
