A lassan eltűnő napsugarak fényében, abban a csendben, amelyben csak a zsír sercenését lehet hallani, tudom, hogy eljött az időm. Nincs más lehetőségem, mint saját kezembe venni a sorsom. Róza miközben dúdolgat, sorban töri fel a tojásokat. A hagyma jellegzetes szaga betölti a kunyhót. Hirtelen felállok, és felkapom a hozzám legközelebb lévő serpenyőt, a nagyobbat, és teljes erőmből fejbe vágom az asszonyt. Úgy csuklik össze, mint a bicska. Lekapom a tűzhelyről a hagymát és elzárom a gázpalack csapját. Megdöbbenve nézem, mit tettem, és el sem hiszem, hogy ilyesmire képes voltam. Bízom benne, hogy nem öltem meg, csak pár percig ájult lesz, és ennek a pár percnek elégnek kell lennie ahhoz, hogy én a friss sebbel a lábamon elsántikáljak a főútig. A siker erőt ad. Ereimben lüktet az adrenalin. Felrántom az ajtót, és kifutok az éjszakába. Nem igazi futás ez, inkább valamiféle gyors vánszorgás. Sietnem kell, nincs időm azon rágódni, helyes-e, amit tettem, mert amit velem tettek, az sem volt helyes, még ha Róza nem is bántott. Az erdő hívogató sötétsége most megnyugtat. Tudom, hogy merre kell mennem. Tudom, mert a háztól jobbra hallottam egy-egy autó hangját. Közel a szabadság. Már csak abban bízom, hogy felvesz valaki.
Nem lehetek bizalomgerjesztő látvány. A farmerom szakadt, nem fürödtem egy ideje, a hajam csimbókokban lóg a szemembe, és az egyik lábamon nincs cipő, csak zokni. Arra nem volt lehetőségem, hogy keresgélni kezdjek, mert ha magához tért volna Róza, biztosan megkötözött volna. Így is az a szerencsém, hogy nem nézett ki sokat belőlem.
Vonszolom magam, és a szívem boldogan ver, egyre jobban távolodom a háztól. Nem tudom, hogy ötszáz métert megyek, vagy többet, ezret, ötezret… A néma erdőben hangosak a lépteim, nem érdekel. Most nem elbújni akarok, hanem kijutni az úthoz. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amikor meghallom az első dudálást, aztán egy teherautó semmivel össze nem téveszthető hangját. Még egy kicsi, mondom magamnak. A lábam szinte nem is fáj, igaz, hogy kíméletesen csak a másikra támaszkodom. Lassan haladok és egyre hangosabb már az út zaja. Amikor feltűnik előttem az aszfalt, kibuggyan szememből a könny. Pár pillanat választ el a szabadságtól. Hallom, ahogy közeledik egy kocsi a kanyaron túlról, aztán még egy, és még nem intem le. Pár lépést teszek az út mellett, és igyekszem minél távolabb kerülni a bekötőúttól. Eljátszom azzal a gondolattal, hogy nem tudják, merre indultam. Ez merő önámítás, de már nem tudok józanul mérlegelni.
A reflektor fénye, amelyet megpillantok, a legszebb látvány a világon. Két kézzel integetni kezdek, és legszívesebben ugrálnék a boldogságtól, amikor megáll.
– Valami baj van, kislány? – tekeri le az ablakot egy idős hölgy. A párjára néz, aztán rám. Mindketten döbbentek.
– Elvinnének? – kérdem. – A városba kell jutnom, a rendőrégre!
A férfi gyanakvóan végigmér, és valamit súg az asszonynak.
– Kérem, vigyenek el! Higgyék el, elraboltak! Muszáj a rendőrségre mennem!
– Ugye, nem drogos? – kérdi az asszony még mindig félve.
– Mindent elmondok útközben, de nem maradhatok itt…Biztosan követnek. Kérem szépen!
– Jól van, szállj be gyorsan! – int a férfi feszülten. – Nem szoktunk senkit felvenni, manapság már ki tudja, milyen emberek stoppolnak! Bezzeg, amikor mi fiatalok voltunk. Bejártuk az országot!
Bólintok és hevesen felrántom a kocsi ajtaját, és azonnal zárom is be, közben meg mázsás kövek hullnak le a szívemről. Most már nem lehet baj, mondogatom.
– Na, húzzunk bele, papi! – mondja a nő. – Úgy látom, tényleg igazat mond a lány.
– Klaudia a nevem, és tényleg elraboltak! – hadarom gyorsan. – Aztán fogva tartottak, és végül sikerült megszöknöm.
Válasz nem érkezik azonnal, de érzékelem, hogy a sofőr rálép a gázra.
– Magasságos szűzanya, ki a mennyben lakozol! Ki rabolta el?
Legszívesebben elnevetném magam, ha nem lennék fáradt, és még lenne kedvem ehhez a buta kérdéshez.
– Nem tudom. Honnan tudnám?
– Hogy szökött meg? – faggat az asszony. Látszik rajta, hogy nehezen hisz nekem.
A férfi fél szemmel az asszonyra pillant.
– Hagyd már békén! Nem látod, milyen állapotban van! Kér vizet? Hallod, adj már neki inni, az sokkal fontosabb lenne, mint, hogy kikérdezd!
Az asszony legyint.
– Mindig a morgás! Adok, persze, hogy adok, csak muszáj volt megkérdeznem, ilyesmi nem minden nap történik a környezetünkben. Azt hittem, ez csak a filmekben van, és azok viszont messze játszódnak, Kanadában.
– Nem Kanadában, ne beszéljél már hülyeséget, hanem Amerikában! – javítja ki a feleségét. – Látod, mondtam, hogy ne menjünk külföldre, ott minden rosszabb, mint nálunk!
– Jól van, jól van! – helyesel a fehér hajú, kötött kardigános néni. – Mindig okoskodsz!
– Engem nem külföldön raboltak el – jegyzem meg, de mintha nem is hallanák. Érezhetően idegesek miattam.
– Mi nem akarunk belekeveredni, kedves! Kirakunk téged itt az utca végén, látod, ott a rendőrőrs! Odáig el tudsz menni egyedül is, igaz? – kérdi, ahogy fékezni kezd.
Istenem, mennyire közel voltam! Nem is sejtettem.
Ötven méter, nem a világ. Nem tudok haragudni rájuk, hiszen felvettek. A félelmet meg nem lehet felróni nekik. Igazuk van.
– Köszönöm! Nagyon hálás vagyok!
– Megtennéd, hogy nem említesz bennünket? – kérdi a feleség. – Mi nem akarunk bajt.
Amikor megáll a kocsi, elmosolyodom. A szabadság semmihez sem hasonlítható édes illata átjárja a testem.
– Persze. Nem lesz baj! Köszönöm szépen! – Azzal szállok is ki. Az jár a fejemben, hogy vajon meddig heverhet Róza a ház padlóján? Vajon a kapucnis megjelent-e már? Rájöttek-e, hogy megszöktem, mert ha igen, akkor a mama még veszélyben lehet.
A kocsi, amelyből csak annyit látok, hogy egy régi Skoda, úgy tűnik el a szemem elől, mintha nem is én szöknék, hanem a házaspár.
Felugrálok a három lépcsőn, kinyitom az üvegajtót, és a félhomályban egy teremtett lélekkel sem találkozom. A portás nem ül a helyén, és az egész épület kihaltnak tűnik.
Lerogyok a narancssárga műanyagszékre, a kezembe temetem az arcom, és a megkönnyebbülés forró könnyei kibuggyannak a szememből. Ekkor jelenik meg egy nő, civil ruhában van, és majdnem nem vesz észre.
Aztán megtorpan.
– Kende Klaudia? – kérdi meglepetten.
Szemem tágra nyílik és a meglepetéstől szóhoz sem jutok.
Kép forrása: Pinterest
