Kati nem tudta felidézni, mit mondott neki utoljára a férje. Bárhogy próbálkozott, nem jutott eszébe. Legyintett egyet. Hogy lehet, hogy huszonhét év házasság után nem emlékszik a hangjára, se arra, hogyan búcsúzott tőle? Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, amikor a lánya rákérdezett.
Hiába sietett, apja nem várta meg, és tudni akarta, említette-e őt. Kati nem merte megmondani neki, hogy nem volt mellette a távozás pillanatában. Leszaladt egy szendvicsért. Az üres, lélektelen folyosón nem járt akkor épp senki, ezért csak végigcsattogott lapos sarkú balerinájában, ami kidörzsölte a sarkát, és közel se volt olyan kényelmes, mint hitte. Egész nap nem evett egy falatot sem, délben hányingere lett, amikor meghozták a kórházi ebédet, később pedig már nem volt étvágya. Fél hat lett, mire már szédelegni kezdett az éhségtől és a szomjúságtól. Akkor jött rá, hogy huszonnégy órája nem ivott egy kortyot se. Amikor Lea feltette a kérdést, megrázkódott. Szájában nem volt egy csepp nyál se, szinte csikorgott fogai közt a nyelve.
Nap nap után egyre jobban félt, hogy István előtte fog megfulladni, és neki végig kell néznie. Próbálta elképzelni a jelenetet, de mindig a Megváltó jutott eszébe a kereszten, aki szintén úgy halt meg, hogy elfogyott a levegője. Ezt sokáig nem értette, pedig tudta, hogy a keresztre feszítés nem úgy okoz halált, ahogy gyerekkorában hitte. Kislányként úgy vélte, ha valakinek kilyuggatják a tenyérét és a lábaiba szöget vernek, az bizonyára azonnal kileheli a lelkét, és csak felnőtt korában értette meg, hogy az elmenetel nem ilyen egyszerű. Hogy férje haldoklása hogyan juttatta eszébe Krisztust, fel nem foghatta, mert egyáltalán nem voltak vallásosak. A halál hideg szele közelében úgy tűnt, kevés az ateista, aki nem reméli, hogy van valami a sötéten túl.
Érezte, hogy Lea gyűlöli és megveti abban a pillanatban, mert neki az lett volna a feladata, hogy figyeljen, ha kell, jegyezze le, vagy bármi, kiáltott rá. Hogy mondhatta volna, hogy ezt akkor se tudta volna megtenni, ha ott ül, és fogja a távozó kezét. Nem mintha nem akarta volna, de képtelen volt rá. Ha megfogja István kezét, talán magával viszi, mondogatta belül egy hang, amit megpróbált elnyomni. Figyelt ő eleget, de hogy jegyzeteljen, amikor valaki a túlvilági útra készül? Miért nem jött be a lányuk, hogy meghallgassa, mit mond utoljára. Miért fontos ez? És ha az is, nem számított már, mert amíg ő a büfé előtt álldogált és nem tudta eldönteni, melyik szendvics legyen a sok aszott közül, férje elhagyta ezt a világot. Épp akkor, nem előtte, nem utána, ami Kati számára egyféle árulás is volt, hiszen szerette a maga módján, úgy, ahogy közel három évtized után szeretni képes valaki. Ha mondani akart volna valami fontosat, biztosan nem a végsőkre tartogatja. Lánya azonban nem ezt a nézetet vallotta.
– Hallanod kellett volna! Ehelyett te ennivaló után futkostál – mondta szemrehányóan.
– Amíg velünk volt, elmondott mindent! – válaszolta dühösen. – Miért nem jöttél be te, hogy mellette lehess?
– Anya, tudod jól, hogy én nem bírom a kórházat. Sose bírtam.
– Nem a kórházat kellett volna bírnod, hanem apádat, aki mellett csak én ültem.
Lea arca csúnya fintorba rándult. Tudni akarta, megbékélt-e az apja a halállal, mert napokkal ezelőtt, amikor magánál volt, azt suttogta, hogy nem áll készen. Ezt se neki mondta, anyja mesélte, mert Lea sem akkor, sem azóta nem volt képes átlépni a kórház kapuját. Volt, hogy megpróbálta, de olyankor fizikai rosszullét tört rá, egyszer még hányt is. Bízott az anyjában, hogy mindent megtesz, amit csak lehet, de hatalmasat csalódott.
– Meglehet, hogy nem mondott semmit! – zárta le a vitát az asszony. – Nem mindegy már? Sokat szenvedett, minden lélegzetvétel fájt neki, és te azzal jössz, mit mondott?
– Igen, mert tudni akarom, elfogadta-e, hogy meg kell halnia.
– Hagyjuk! – legyintett a nő. – Jó lenne, ha nem ez lenne a legfőbb gondod, miután apád már nincs köztünk. Segíts nekem a hivatalos dolgokat elintézni.
Ahogy ezt kimondta, kibuggyant szeméből az első könnycsepp. A férje már csak elintézendő ügy maradt, és az a test, ami nem is olyan régen még meleg volt, kezdett lassan kihűlni. Érdekes, hogy a lélek nem szereti a hideget, gondolta. Mihelyt mennie kell, viszi magával a test hőjét is. Hirtelen megrázta magát, és megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. Nem hitt semmiféle lélekvándorlásban meg ezoterikus katyvaszban, ami most bántotta. Ha máshogy állt volna a halálhoz, talán ez egyszer elhinné, hogy van még valamiféle élet a halál után.
Lea azonban nem adta fel ilyen könnyen. Volt ebben az erőszakosságban valamiféle félelem is, amelyről nem akart tudomást venni. Mintha azt próbálta volna megtudakolni, hogy aki elindul, tudja-e, hogy milyen útra lép. A halál sárgaköves útja azonban nem volt olyan egyenletesen kikövezve, mint Dorothyé Oz birodalmában.
– Ne sírj, anya, majd otthon! – szólt szinte durván. – Senki nem kíváncsi a fájdalmunkra.
– Kemény vagy! – felelte csendesen az asszony. – Az apád ment el, nem egy idegen…
A lány, a maga harminc évével mit se tudott az elmúlásról, csak azt látta, hogy őket nézik a kórházi parkolóban az arrajárók. Nem szerette közszemlére tenni az érzelmeit, anyja azonban nem ismert mértéket. Sírása zokogásba csapott át, és Lea legszívesebben beszuszakolta volna a kocsiba, hogy tűnjenek már el azonnal. A kórház szagát még odakint is érezte. Képtelen volt arra gondolni, hogy apja odabent fekszik egymagában, és már csak egy szám a nyilvántartásban. Akkor nyugodott volna meg, ha biztosan tudja, nem feledkezett meg róla, netán megbocsájtotta neki, hogy nem ment be hozzá. Ezt a lehetőséget azonban anyja elszalasztotta, és emiatt pokoli düh vett rajta erőt.
– Menjünk! Apa se örülne, ha így látna! – morogta.
Kati felpillantott, és lánya pengevékony száját látva megrázkódott. Hát ebben a gyerekben nincs érzelem, futott át az agyán. Hogy képes még most is a külvilággal törődni? Milyen lányt neveltek ők ketten? Hiszen mellette voltak mindig, szépen járatták, egyetemre küldték, de csak egy szobor lett belőle. Egy jéghideg test, ami nem mutat fájdalmat. Vajon hol rontották el? Ahogy Lea kinyitotta a kocsi ajtaját, azonnal bepattant. Nem előre, ahogy szokott, hanem a hátsó ülésre, ahol nemrég még a férje ült, amikor behozták, mert a mentőre hiába vártak.
– Vigyél haza, egyedül akarok lenni! – mondta, amikor Lea elfordította a kulcsot.
– Utálom ezt az időt! – jajdult fel Lea.
Kati nem válaszolt. Nézte, ahogy a nyálkás köd, szinte pillanatról pillanatra jobban ereszkedik a városra. István sose utálta. Nevetve mondta egyszer régen, hogy a ködben elveszik az öröm, de a fájdalom is. Színtelen lesz a világ, és ettől neki megnyugszik a lelke. Talán ez a mai is azért szökött a földre, hogy a férje lelke, akárhol is van, elcsendesedjen.
Kép forrása: Pinterest
