Egész életemben valamire vártam, aminek a nevét se tudtam. Azt hittem, ha sokat várakozom, eljön majd az én pillanatom, az én időm, megtudom majd, mi a boldogság, és lesz időm örülni a jónak. Ehhez képest semmi nem történt. Átlagos, semmitmondó kislány voltam, olyan arccal, amilyet mindenki könnyen elfelejt, de a hangja megmarad, mert nem értik, hogy egy ennyire jelentéktelen ábrázat, hogy rejthet ennyire különlegeset.
Már a beszédhangom se volt szokványos, volt benne valami felnőttesen izgalmas, ami nehezen illeszkedett seszínű hajamhoz, barna tucatszememhez. Az énekhangom azonban mindenkit, aki hallotta a fotelba szögezett vagy ámulatba ejtett. Zavartan hümmögtek, mert nem értették, hogy ezt az adottságot, amit száz évben egyszer ad isten az embernek, miért nekem… Miért én lettem a kiválasztott?
A szüleim sose énekeltek, meg se fordult a fejükben, hogy dalolni jó. Az ének felrepít, simogat és erőt ad akkor is, ha máshonnan nem jön. Az iskolában sokáig nem tudtak rólam, mert alsóban csak tátogtam, amikor közösen énekeltünk, felsőben azonban a tanárnő kiszúrta és megfenyegetett: ha nem énekelek, kitesz óráról, mehetek a takarítónőnek segíteni. Legszívesebben bólogattam volna, de amikor rám nézett az a szép fiú, aki annyira, de annyira tetszett, tudtam, hogy soha nem mehetek ki a mosdóba rúzsos tükröket törölgetni. Akkor tényleg soha nem fog észrevenni.
Nem tudom, miért van az, hogy a rusnya emberek is a széphez vonzódnak. Mennyivel könnyebb lenne, ha megértenék, hogy a csúnyához csúnya passzol. Könnyebb lenne nekik is és másoknak, mert nem kellene megérteniük, hogy a világ nem kíváncsi a rútság semmilyen formájára. Sokáig arról ábrándoztam, hogy alapítok egy falut, ahová szépek be nem tehetik a lábukat. Ott biztonságban lenne mindenki, akinek nem adatott meg szép arc és test. Sokkal könnyebb lenne úgy élni, hogy egyformának látnánk mindenkit! Bár a csúfságnak is vannak fokozatai, ne legyünk álszentek.
A hangom azonban kiemelt a tömegből. Az első alkalommal, amikor kinyitottam a szám, és szállni kezdett belőlem a dallam, az osztály lefagyott. Hallottak ők már sok jó bandát meg énekest, de én más voltam. Alma néni szerint a hangomban laktak az angyalok, de ha kellett, nemcsak ők szólaltak meg, hanem az ördögök is. Ettől voltam különleges. Szerettem volna, ha nem ezért kedvelnek, de nem lehetett kivédeni. Mondhattam volna, hogy elégedett vagyok, de a jó külsőért elcseréltem volna angyali hangomat, sőt! Hiába mondta Alma néni, hogy ha kinyitom a szám, senki nem tud másra figyelni, nem hittem neki. Azért szemük csak van, mondogattam magamnak és az járt a fejemben, hogy miért nem kaphattam szépséget, tehetség helyett. Bár folyton énekeltem, és láttam a csodálkozó arcokat, meghallgattam a szívből és nem szívből jövő elismeréseket, mélyén sejtettem, hogy engem boldoggá csak az tehetne, ha arcom vékonyabb lenne, meg ha a bőrömön nem maradt volna lyuk a himlő után, és a hajam se szaladna százfelé reggelente, amikor megpróbálom kordában tartani.
Már elmúltam tizennyolc, mikorra megértettem, hogy nem elég vágyakozni. A város már tudott rólam, énekeltem esküvőn, temetésen, de úgy, hogy sírtak örömükben, bánatukban. Nem hatott meg. A színfalak mögött várakozva, legyen az csak a ravatal függönye, vagy a házasságkötő terem oszlopa, hallottam, amint megjegyzik az emberek, hogy tényleg csodálatos, amit hallanak, csak a látványom ne lenne visszataszító. Ahogy múltak az évek, még a szőrös karommal és a bajuszommal is csatát kellett vívnom, miközben énekem éteri módon szállt, elvarázsolva ismerőst vagy idegent.
Észrevettem, hogy minél szebb lesz a hangom, annál inkább kopik ki belőlem minden, ami elviselhetővé tette volna a külsőm. Éjjelente azért imádkoztam, hogy valamiképpen megértsék az égiek, hogy részükről nagy kitolás a létem. Hogy lehet valaki tehetséges, de ronda? Könyörögtem, hogy változtathassak a fennálló renden. Oda akartam adni a hangom, ahogy Ariel a mesében, és nem kértem lábakat, hogy a talajon maradjak. Én egészben akartam szép lenni. Mindenhogyan. Tisztában voltam vele, hogy kérésem lehetetlen, de zaklattam az Urat, és megígértem neki, kedvére leszek, csak változtasson utamon.
Így lett. Egy szombat reggelen, amikor forgalom sem volt az utakon, apám féléves kocsijával belerohantam egy betonpóznába. Köd volt, sűrű, pehelyszerű, és meg alig rendelkeztem némi gyakorlattal. A légzsák nem nyílt ki. A kórházban összezúzott arccal tértem magamhoz. Az orrom és az állcsontom eltörött, zúzódásaimtól kék volt minden egyes négyzetcentiméter a fejemen. Olyan fájdalmaim voltak, hogy ki se tudtam nyitni a szám, és enni is alig bírtam. Infúzióra tettek, és hetek múltak el, mire képes voltam megszólalni. A hangom is felimerhetetlenné vált. Már nem volt kellemes. Megdöbbentem, amikor meghallottam az átlagos vinnyogást, amit én adtam ki beszéd gyanánt.
Alma néni azzal vígasztalt, hogy mindez csak átmeneti állapot. Többször megműtötték az arcom, átalakították az orrom, és kiderült, hogy bőröm is olyannyira megsérült, hogy javasolniuk kellett az átültetést. Mindemellett járni is nehezen tudtam, mert gerincem egy része nem adott utasítást lábaimnak. Nyolc hónapba került, mire nehezen, de emberi formába kerültem. Szüleim állítása szerint százhússzal rohantam bele az oszlopba, és csoda, hogy élek. Mintha szánt szándékkal akartam volna megtenni, ezt mondta az orvos anyámnak, hallottam. Igaz, hogy tagadta, amikor rákérdeztem.
Egy év rehabilitáció után kívánságom teljesült: szebb lettem, bár nem én néztem vissza a tükörből. Más lett a mosolyom, a bőröm és az orrom. A hangom is. Az ugyanis elveszett. Nem tudtam kipréselni egyetlen épkézláb dallamot se, mert ha megpróbáltam, a torkomba azonnal belenyilallt valami. Amit kívántam teljesült. Viszont minden, amitől több voltam, elveszett. Vékony arcom, keskenyre faragott orrom senkit nem érdekelt. Pedig szép volt. A dalaim elszálltak, mert kérésem meghallgatásra lelt. Ahogy Ariel se kapta meg az áhított boldogságot, úgy én se lettem csodálatos, mert elkótyavetyéltem az ajándékot, amit százévente egyszer kaphat valaki.
Pár évvel később, amikor férjhez mentem, férjem az első alkalommal, amikor féltékenységi roham tört rá, az arcomba vágott. Azt üvöltötte, kékre szeret, mert engem máshogyan nem lehet. Ahogy nekicsapódott a fejem a falnak, és elterültem a padlón, odakintről madárfüttyöt hallottam meg bekúszni. Talán egy szerelmes sárgarigó hívogatta a párját. Hallgattam, jön-e rá válasz. Már nem voltam tehetséges, hiába kérleltem Istent. Visszavette, amit adott.
A tavaszi ég megdördült, és zuhogni kezdett. Orromból a vér a számba csorgott, de nem mozdultam, megértettem, a kékre szeretés kemény feladat, és én nem akartam, hogy arcom megint átélje az ütközés borzalmát. A rigó füttyentett párat, aztán elrepült, miközben én hagytam, hogy szám megteljen sós ízzel.
Kép forrása: Pinterest
