Kora reggel van, a nyári nap sugarai lágyan cirógatnak – mégsem erre ébredek, hanem a telefon csörgésére. A barátnőm hív, valószínűleg azért, hogy elmesélje a tegnapi randevúját. Már indulok is lefőzni a kis kávémat.
Hangomba még némi álmosság vegyül, mikor elhúzom a zöld csíkot a képernyő kijelzőjén. Örülök, hogy hívott. Régen hadilábon álltam az érzéseimmel, mostanában viszont nagyon egyszerűen meg tudom állapítani, kit kedvelek és kit nem. Befelé forduló emberként a telefon csörgését mindig valamiféle apró rémálomként élem meg; a kocka akkor fordul, ha látom, hogy egy barátnőm hív. Attól mindig jobb kedvre derülök.
A barátság egyik legjobb mérője egyébként a távolság. Én jó pár éve költöztem el Pestről vidékre, de a két közeli barátnőmmel napi szinten beszélünk – hétvégente akár órákon át. Nem felejtettek el. Meglátogatnak. Találkozunk. És ami a legfontosabb: bizonyítottak.
Pedig nem volt ez mindig így. 15 éves koromig egy barátnőm sem volt, akit igazán kedveltem volna. Gazdag szülők elkényeztetett gyerekeivel jártam egy osztályba, igazi rosszindulatú, buta libák vettek körül. Úgyhogy az én legjobb barátaim a könyvek lettek. Gimnáziumban már legalább tartoztam valahova és megkedveltem néhány lányt – de mélyen legbelül nem sikerült elhinnem, hogy valóban szeretnek. Miért is hittem volna, ha egyszer 14 éven keresztül nem ez volt a tapasztalat?
Hogy meglennék-e a barátaim nélkül? Biztosan, de az csak afféle sanyarú fél-élet lenne. Van ennél tisztább szeretet egyáltalán? Hiszen a szüleidet, a családod azért szereted, mert a génjeidbe van kódolva. A szerelmedet azért, mert elszédítenek a hormonok. De a barátság az egy letisztult, vidám, csodálatos érzés.
Emlékszem,amikor a barátaimmal napi szinten beszéltünk akár órákig is a rákos, csökönyös apámról. Ötleteltünk, tanácskoztunk, megvitattuk a problémát. Időt szántak rám, beleadták a szívüket. Éreztem, hogy ez nekik is fontos. Nagyobb támaszt nyújtottak, mint a saját családom. Úgyhogy a legnagyobb örömmel viszonozom nekik ezt bármikor. Boldogsággal tölt el, ha tudok nekik segíteni valamiben.
És hogy ne csak „érfelvágós” gondolatokat közöljek: emlékeim tárháza tele van őrültebbnél őrültebb történetekkel, melyek mind a barátaimhoz köthetők. Amikor lakásavató bulit csaptunk, és a zaj miatt a szomszédok egyből kihívták ránk a rendőrséget. Aztán a társaság egyik lánytagja elcsábította a fiatalabb, jóképű rend őrét, és együtt buliztunk. Amikor egy másik házibuli alkalmával a vicc kedvéért kiszereltük a bejárai ajtót. Amikor egy motelben rávettük a csapost, hogy egy éjszakára mi állhassunk be a pult mögé. Valószínűleg a legőrültebb, legjobb barátokat tudhatom magaménak, akik kirángattak a kis világomból.
Most már kezdem megszokni, hogy a barátaim tényleg szeretnek, tényleg időt akarnak velem tölteni, tényleg jók hozzám. Legszívesebben visszamennék a tíz éves énemhez, hogy megmondjam neki: igen, lesznek barátaid. Csak még egy kicsit tarts ki.
