Húsz éve vagyunk házasok. Ez minimum hétezer-háromszáz nap. Ebből talán harmincat nem töltöttünk együtt. Hogy szeretjük-e egymást, nem tudom, ennyi idő után az ember nem töpreng ezen folyamatosan. Beszélnünk, nevetünk, egy ágyban alszunk, és néhanapján szeretkezünk. Ahogy ez a házasoknál lenni szokott. Legtöbbször kötelességből vagy megszokásból. Egyikünk se reklamál, mintha nem lenne fontos, vagy kerülni akarjuk a vitákat.
Valami azonban nagyon hiányzik. Nem képletesen. Meg tudom nevezni, mert neve van és szenvedek tőle. Ez az érintés. Már szinte soha nem érünk egymás bőréhez. A simogatás, amely máskor feltüzelt, vagy épp megnyugtatott, kiveszett belőlünk. Mintha nem mernénk a másikhoz érni, mert egy eltévedt mozdulat érzelmi lavinát indítana el. Emiatt sokszor van sírhatnékom. Talán van egy kapcsolatban érintéskészlet, és mi kimerítettük? Létezhet, hogy a fiókjaink üresek és nem lehet utántölteni?
Magányos vagyok. Együtt élünk, és így még rosszabb. A gyerekek már nagyok, szinte csak enni járnak haza, aztán eltűnnek, mert edzésre mennek, a barátaikkal van programjuk, és jó esetben az otthoni szolgáltatásokat veszik csak igénybe. Ezalatt a tiszta ruhát, fürdést és a kaját értem.
Ritkán beszélgetünk, mert a fiúk nem érzelgősek, éppolyan teljesítmény centrikusak, amilyen az apjuk. A férjem jó ember. Ha szokott is hazudni, jelentős dolgokban még nem kaptam rajta. Pontosan azt teszi, ami egy jó férjtől, apától elvárható: dolgozik, eltartja a családot, és alszik a kanapén már este fél kilenckor. Olykor, ha van egy kevés időm, leülök mellé, és nézem, ahogy finoman horkol. Már közel sem az a jóképű fiú, akiért anno megdobbant a szívem, de én sem vagyok az a karcsú, szőke lány, akit mindenáron le akart nyűgözni.
Már régen nem vagyunk fiú és lány, férfi és nő is alig, csak házaspár, kizárólag apa és anya. Gyűlölöm, hogy már nem érzünk régi tüzeket, hogy tekintetünk kiüresedett, és minden veszekedés nélkül ténfergünk a húszéves házasságunkban. Jóban meg rosszban. Ezt fogadtuk. És ez rendben is van, meg is éltünk pár rizikós helyzetet, és valódi örömöket is, de ma már semmit. A közöny nem volt a fogadalmunkban. Így nem lehet rá hivatkozni és könnyedén be lehet tartani.
Újra meg újra felmerül a kérdés, hogy szeretjük-e egymást, és ha igen, akkor ez rendben van-e így. Más házasságok is hasonlóképpen működnek? Figyelembe kellene vennem, hogy a szeretet nem azonos a vággyal? És ami a legfélelmetesebb: én valóban vágyom még a férjemre? Ezen hosszan töprengek, főleg esténként, amikor mint említettem, nézem őt, ahogy elterülve hever a kanapén, egyik keze lelóg, és néha horkant egyet.
Nem csúnya, nincs elhízva, kellemesen őszül. Ellentétben velem, neki jól áll minden plusz kiló és ősz hajszál. Még nem ereszkedett meg a bőre, mégis egyre ritkábban fedezem fel benne a magas, vézna srácot, aki kezét-lábát törte, hogy meg merjen szólítani. Királylányt látott bennem. Ki ne vágyna erre? Most már királyné se vagyok, csak egy asszony, aki ott van, ahol kell esténként, azaz otthon. Jól főz,süt, utál vasalni, de megteszi. Gondoskodik mindenkiről, és ettől kerek az életünk.
Amikor ilyesmiket említek a barátnőimnek, azonnal letorkolnak, mert nem értékelem a jót, mondják. Nem fogom fel, hogy mennyire különleges az életem, nézzek csak szét, másoknál mi van. Szétnézek, de nem látom, mert kifelé hazudunk, befelé is, csak az hamarabb kiderül. X csalja Y-t, Z iszik, Zs folyton beteg és ápolni kell, és akad olyan is, akiknél elcsattan egy-egy pofon. Ha ezt vesszük, valóban tökéletes életet élek. Ebben az úgymond tiszta és konfliktusoktól, tettlegességtől mentes életben azonban magányos vagyok. Én még ugyanaz a lány vagyok, aki régen, csak a testem nem tudja. Előbb indult romlásnak, mint a lelkem. Ezért azt szeretném, hogy érezhessek egy lángot a régiből, hogy megérintsék a nyakam, hogy megcsókoljon valaki kutyafuttában, miközben végigsimít a fenekemen.
Ilyesmit nem lehet megbeszélni. Csak a pszichológusok meg a házassági tanácsadók hiszik, hogy igen. Ha azt mondanám a férjemnek, hogy figyelj, erre van igényem, valószínűleg kikerekedne a szeme és azt hinné, megbolondultam. Vagy hogy közeleg a klimax. Látom magam előtt, ahogy tanácstalanul pislog, és szemrebbenés nélkül közli, hogy nemrég voltunk együtt, és én nem mondtam, hogy nem volt jó. A nem rég az kb. húsz napot jelent, és akkor se mondanám, hogy nem jó, ha tényleg nem lenne az. Arról a tíz percről meg miért mondanék rosszat? Mire felocsúdom, vége van. Vajon ő mit gondol erről? A férjemnek jó, ahogy van?
Hetek óta ezek a kérdések gyötörnek. Belenyugodjak? Változtassak? Ha ez utóbbi mellett döntenék, az kizárólag megcsalás lehetne? Vagy mégiscsak a beszélgetés? Mivel utóbbi szerintem kivitelezhetetlen, marad a félrelépés. Nem a járdán, nem véletlenül, hanem tudatosan. Hogy hogyan kell csinálni, nem tudom. Húsz éve nem randiztam, akkor se túl sokat, mert elég gyorsan összeköltöztünk. Járjak el konditerembe vagy nyelvórákra? Regisztráljak fel egy szeretőkereső oldalra inkognitóban? Mindegyiket nevetségesnek érzem. El se tudom képzelni, hogy más férfi hozzám érjen. Se öreg, se fiatal. Várjam el valakitől, hogy megadja nekem, ami kikopott a házasságomból? A konditerem nem rossz ötlet, de nem a kigyúrt fiúk miatt. Magam miatt. A nyelvórák sem, az angolom megkopott az évek során. Időm van, esténként ráérek.
Úgy döntök, ideje keresgélni. Napok telnek el így. Álmomban sem gondoltam, hogy minden utcasarkon van konditerem, jóga vagy épp tánc. Úgy látszik, rengeteg magányos ember él a közelemben, csak nem viselnek bélyeget a homlokukon, hogy feltűnjenek.
Ötvenhez közel törvényszerű, amit csinálok? Ugyanezt érzik mások is?
Két nappal később kinézve egy tanfolyam és egy edzőterem, bejelentem otthon. A férjem épp valami munkában elmerülve felpillant. Kivételesen nem alszik.
– Edzeni? – kérdi csodálkozva. – Nincs rá szükséged, így is csinos vagy.
Elmosolyodom. Nem szép, hanem csinos. De mégiscsak egy bók.
– Úgy érzem, ki kell mozdulnom az itthoni rutinból! – közlöm elszántan.
– Jól teszed! Legalább kicsit felszabadulsz! – mondja, de közben a laptopon számsorokat bámul. Háta egyenes, szemüvege egészen az orra hegyére csúszik. Nem figyel.
– Igen, a macskák nem szeretik a tejet – mondom. Úgyse hallja.
– Igazad van – mormogja elmerülve valami táblázat-labirintusban. Azt se tudja, mit mondtam. A húsz év, az húsz év. De szerinte még csinos vagyok. Biztosan nem vette észre, hogy már nem. Vagy hazudik?
Kép forrása: Pinterest
