Élni, szeretni minden percet, minden másodpercet. Nincs hely, nincs idő a szomorúságra, a kétségre, semmire: csak a nagy szeretet van, az élet szeretete.
(Paulo Coelho)
A meg nem élt percekkel sok baj van. Legfőképp az hogy, nem éltük meg őket. Ezért fájnak és tompa sajgásuk nehezen múlik. Olyanok, mint a lassan gyógyuló sebek, vagy a vánszorgó idő, egyszer beforrnak, elvesznek, de amíg emlékszünk rájuk, kínoznak bennünket. A mi lett volna, ha az egyik leggyötrelmesebb kérdés, ami felmerül egy emberben, főleg élete vége felé. Ahogy Paula felteszi, a miért nem Hufnágel Pistihez mentem feleségül-kérdését, mi is elgondolkodunk azon, miért X-et választottuk Y helyett, miért mondtunk igent valamire, amire nemet kellett volna? Miért nem mertünk válni, újba fogni, hogyhogy nem hagytuk ott a munkahelyünket, ahol megaláztak vagy bántottak bennünket? Miért vetettük el azt a gyereket, amire nem vágytunk, és mi lett volna, ha ő marad meg nekünk öregségünkre támasznak? Mi lett volna, ha nem megyünk férjhez túl korán, ha elcsábulunk azon a bulin, ha nem hagyjuk, hogy szüleink irányítsanak, vagy mások zsaroljanak? Ezeket a perceket, órákat nem adja vissza senki, és nincs időgépünk, hogy visszarepülve az időben megváltoztassuk döntéseinket.
Vajon miért nem gondolkodunk és mérlegelünk okosan és bölcsen bizonyos esetekben? Talán, mert nincs tapasztalatunk, vagy gyávák vagyunk, esetleg nem vagyunk felkészülve a változásokra. Baj ez? Vagy el kell fogadnunk, hogy akkor, abban a pillanatban csak arra döntésre vagyunk képesek? Bizonyára így van, de ha meg is bánjuk, ha korrigálnánk, akkor se lehetséges a legtöbb esetben.
Az életben nincs javító dolgozat, nem mondhatjuk, hogy ismétlést kérünk, mert az van, ami van. Javítani nem mindig lehet, hiába gondoljuk, hogy esélyünk lenne. Ha nem azt a főiskolát választottuk volna, ha nem szólunk be a főnökünknek, ha jobban teperünk, valószínűleg máshová jutunk, de vajon az volt-e megírva? Úgy van-e minden, ahogy lennie kell? Sok alkalmat és lehetőséget szalasztunk el úgy, hogy másra vágyunk, hogy megalkuszunk, hogy hagyjuk, hogy sodorjon bennünket az élet. Ezzel csak az a probléma, hogy életünk bizonyos szakaszában, különösen a nehézségek során, vagy, ha a vég felé menetelünk, gyötörni kezdenek bennünket a hiányok. Fáj, hogy hagytunk elveszni egy barátot, rossz érzés, hogy elhalasztottunk egy utazást, ami akár sorsfordító is lehetett volna, nem mentünk el egy olyan találkozóra, ami megváltoztathatta volna az életünk. És ha nem azt az embert választjuk, akivel vagyunk, ha nem arra a pályára lépünk, amit szüleink erőltetnek, vajon milyen élet várt volna ránk? Lehet, hogy szegényebbek, gazdagabbak, vidámabbak lennénk, mint most?
Meg kell-e élni minden percet, amit felkínál az élet? Szabad-e mindent elfogadni, amit tálcán kapunk? Mindez akkor számít csak, ha elmulasztunk valamit, amiről azt hisszük, örök és megváltozhatatlan. Akkor miért döntünk úgy, ahogy? Talán, mert abban a helyzetben képtelenek vagyunk másra. Nem látunk a jövőbe, és az akkori döntés tűnt a legjobbnak. Van értelme egyáltalán a megbánásnak és a megváltozhatatlan iránti sóvárgásnak? Nem sok, de az emberi lélek úgy van kitalálva, hogy nem bírja ki, hogy ne nézzen vissza, ne keseregjen azon, ami elmúlt. Ha mégis el tudjuk ezt kerülni, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Sokszor megkapjuk, hogy az élet döntések sora, és a legtöbb nem is számít, míg vannak olyanok, amelyek évtizedekre kihatnak életünk alakulásában. Lehetett volna más? Hufnágel Pisti biztosan tökéletes lett volna? Vagy az a szerelem? Nem valószínű, de mégis felnagyítjuk, díszeket aggatunk rá, és elhitetjük magunkkal. A világ azonban olyan, amilyenné mi alakítjuk. Ez a mi világunk. Tehát nincs mit megbánni, el kell fogadni a létezőt, és nem szabad bánkódni azért, ami nem történt meg.
Nincsenek meg nem élt percek. Olyanok vannak, amelyeket mi választottunk, és meg is töltöttünk a legjobb tudásunk szerint. Higgyünk ebben, könnyebb lesz elfogadni a végzetet, amely sorra dönti le a tabukat. Minden perc értékes és fontos, ami életünk része. Örüljünk neki és igyekezzünk nem pazarolni, mert nem végtelen az idő tarsolya.
