Egyik pillanatot sem kaphatunk vissza, amit elszalasztunk. A MOST nem jön el újra, pedig sokan úgy élünk, mintha lenne egy titkos raktárkészletünk, amelyből kiválaszthatjuk azokat, amikre szükségünk lehet, de már mögöttünk vannak. Miközben a hibátlan teljesítmény után futunk, amelybe beletartozik a karácsonyi ablakmosás, takarítás, a tökéletesen megkomponált fa és bejgli is, lassan kimaradunk saját életünkből.
Az emberek mindent elfelejtenek. Bármennyire fájdalmas, de minket is. Az tényleg nem érdekel senkit, hogy 2025 őszén ragyogott-e nálunk a konyhaszekrény, ahogy az sem, élére volt-e vasalva minden ruha. De az igen, hogy nem értünk rá meghallgatni, hogy nem ültünk le egy teára, mert nekünk sosincs időnk pihenni, és arra is, hogy hányszor hárítottuk a találkozást azzal, hogy jaj, most tényleg nem érünk rá. Ám a halogatott életnek ára van.
Pótolhatók vagyunk, fogjuk már fel. A munkahelyen találnak mást helyettünk. Lehet, hogy jók vagyunk, akár a legjobbak, de ha kiesünk, betanítanak mást helyettünk, és némi sajnálkozás után hónapok múlva nem is emlékeznek ránk igazán. Ez nem személyes, egyszerűen így működik a világ.
A társunknak, a gyerekeinknek sokkal nehezebben vagyunk pótolhatók. Önmagunknak meg főleg. A saját élményeinket, örömeinket, csendes délutánjainkat és az utazásainkat senki nem élheti meg helyettünk.
A házimunka olyan, mint a víz: mindig lesz belőle, csak épp nem oltja a szomjunkat. Lehet, hogy ma csillog a konyha, nincs tányér a mosogatóban, de holnap lesz. A rend múlandó, ahogy a tisztaság is, ám a pillanatok, amelyeket hagyunk elmenni, nem fognak visszajönni. Választhatunk: tökéletesség vagy jelenlét? A most az egyetlen, ami a miénk!
Próbáljuk megállni néhány másodpercre. Nézzük meg a fényt, ami a redőnyön át bekúszik a nappaliba, hallgassuk meg a csendet, és vegyük észre, hogy élünk.
Lehet, hogy épp abban a pillanatban van szüksége valakinek tőlünk egy mosolyra, egy jó szóra. Ugyan hová rohanunk? Aki most él, nem biztos, hogy tavasszal is fog…A világ nem dől össze, ha nem töröljük le a polcot, ha nem mosunk ki pár függönyt. Az élet azonban elcsordogál mellettünk, mert mi mindig másnapra halasztottuk magunkat.
Az igazi bátorság nem az, amit elvégzünk, hanem, amikor merünk nemet mondani a végtelen feladatsorra. Ha képesek vagyunk ledobni a rongyot, ha nem a konyhában állunk egész nap, hanem azt mondjuk: most élünk!
Most akarjunk jók, türelmesek és kedvesek lenni, ne akkor, amikor már késő. Most vegyük fel azt a ruhát, amit eddig sajnáltunk, mert túl elegáns! Most vegyük meg az áhított táskát vagy menjünk el megnézni a cseresznyefák virágzását, és ne egy vagy két év múlva, mert azt gondoljuk, időnk végtelen. Sajnos, ez közel sincs így. Nincs olyan ember, aki ne rázkódna össze, ha meghallja, hogy ismerőse, régi osztálytársa pár hónap alatt elment, mert a betegség vagy a baleset nem válogat. Mit ért, hogy gazdag volt, de boldogtalan vagy elégedetlen? Kérdezte a kór, hogy szabad-e bejönnie? Berúgta az ajtót, és nem mondhatta neki senki, hogy még ne, mert annyi mindent nem csináltam meg, tele vagyok tervekkel, csak még halogattam őket!
A MOST nem ismétlődik meg, és mi csak ekkor és ebben a szempillantásban vagyunk pótolhatatlanok. Másnap már nem.
Kép forrása: Pinterest
