Drága jó Nagymamám, régen amikor én még kislány voltam, úgy gondolta hogy a családi állattenyésztést nem lehet mással feldobni mint pár japán kakassal. Ezekről a totál mini raptorokról azt kell tudni, hogy teljesen bolondok és kiszámíthatatlanok, és bármikor úgy gondolhatják, hogy cakkosra csipkedik a füledet.
És jó esetben csak a füledet!
Ennek következtében volt egy időszak a családom életében, hogy a ház és az udvar végén álló nyári konyha között különböző önvédelmi eszközökkel kellet járkálni, úgy, mint seprű, lapát, felmosófa, esernyő. És persze ez még nem vette el a kedvét a fenevadaknak, hogy egy óvatlan pillanatban ne induljanak meg feléd, leszegett szárnyakkal, felborzolt faroktollal és földnek szegezett fejjel hogy véredet ontsák.
Egyszer aztán én valahogy pár évesen kint felejtődtem az udvaron, aminek az lett a vége hogy örök sebet ejtettek lelki világomon, és a hátsó felemen.
Nos, ezek az emlékek valahol nagyon mélyen a lelkem és a tudatalattim legmélyebb kis szegletében eltemetve rejtőztek. A mai napig.
Kissé fáradtan érkeztem Anyukámék háza elé.
Szerda van, így itt kell összeszedjem Egyszülöttömet már a nap végén. Anyukám éppen megérkezik a ház elé gyermekemmel, kocsiajtó pattan, „Szia anya” kiabál a kisded és rohan befele. Gondolom megint az utolsó pillanatban értek haza, hogy folyóügyei rendben legyenek. Anyukám már emeli ki a táskákat – döbbenet mennyi cuccal jár a gyerek suliba -, én már nyitom is a csomagtartót hogy pakoljak befele. Ebben a pillanatban láttam meg a szemem sarkából azt a kis barna foltot.
Először csak odapillantottam és próbáltam fókuszálni a kocsi alatt motoszkáló valamire, de a mozgása valahogy nem passzolt sem macskához sem kutyához, és mintha nem is lennének lábai.
Nem volt közel, Anyukám meg beszélt hozzám rendületlenül, így megint Anyámra és mondandójára figyeltem
Aztán újra, mintha éreznéd a gonosz erőt, a veszélyt, a múlt fekete árnyait, visszafordultam és megláttam AZT. Egy japán kakas közeledett a Jáhn Ferenc utca kellős közepén felém. És persze Anyám felé. A gyerek hál’ istennek biztonságban bent a házban, Anyám és én meg farkasszemet nézünk a Döggel.
Félve súgom Anyámnak hogy fussunk, mire röhögve néz rám hogy ne legyél már hülye lányom ez csak egy kakas. Mondom igen, de japán az Isten adta, úgyhogy futás befele a kapun belülre, és tovább be a házba, a hevederzáras ajtón talán nem jön át.
Anyukám persze sz*rik az életveszélyre, hangosan röhög pánikhangulatomon és kiabál gyermekemnek, hogy ugorjon iziben, mert itt egy kakas, vissza kell terelni az utca másik végére Marika nénihez, mert valószínűleg tőle szökött.
Én már a kapun belül próbálom anyukámat rábírni, hogy hagyja a pokolba a terelgetést, majd a gazdája belasszózza, jöjjön befele, mert mindjárt megvadul és akkor lesz majd jajgatás meg visítozás.
Ekkora érkezett meg a vietnámi szomszéd, aki látva Anyám terelési gondjait csatlakozott hozzá hangosan glu-glu és káp-káp-ot kiabálva, gondolom ez az Ő anyanyelvén szokásos ösztönzés a helyes irányba álláshoz szárnyas jószágok részére. Anyám csak az unalmas pi-pi-piii-t hajtogatta, szóval egy magyar-vietnámi kis vidám társulás próbálta a japán fenevadat visszafele terelgetni, míg én a kapun belülről könyörögtem, hogy hagyják a fenébe, majd hazatalál az, mint a macska.
Anyukám és vietnámi terelgető partnere nem adta fel, elkísérték a Dögöt vélt otthonához, majd sarkon fordulva magára hagyták a szárnyas fenevadat a problémával, hogy be is jusson, vissza az udvarra.
Ilyen az élet, mindent nem oldhat meg helyetted.
Kihasználva a japán kakas mentes utcát, bevágtam a gyereket a kocsiba és elindultam.
A kakas ott állt az út szélén, tétován totyorogva, hogyan is jusson vissza szeretett tyúkjai/háreme élére, én meg összeszűkült szemekkel markolva a kormányt eljátszottam egy kósza kátyú gondolatával ami megdobja a kocsi elejét…
De aztán csak lassan elhajtottam mellette, belenéztem gonosz tekintetébe és tudtam, hogy ha akarnám most én győzhetnék. De nem kísértem a sorsot, és a karmát is békén hagyom. Most az egyszer.
Mert néha a múlt árnyai még visszatérnek egy körre.
fotó: Pinterest
