Edina tíz éve ment hozzá Ádámhoz. Közepesen nagy szerelem volt az övék, de a lányt nem érdekelte, mert biztosabb jövőt sejtett mellette, mint Levente mellett, akiért odáig volt, de nulla ambícióval rendelkezett. A nagy szerelem… Egy ideig találkozgattak, beszélgettek, és a szerelem hirtelen fellobbant köztük. De nem tartott tovább nyolc intenzív hónapnál. Edina rájött, hogy nem tud mit kezdeni egy olyan fiúval, akinek a legfőbb gondja az ebéd és a vacsora, azt viszont képtelen eldönteni, hogy egyetemre akar-e járni vagy szakmát tanulna. Úgy nézett ki, hogy a fiú tulajdonképpen semmit se akar az élettől, csak lenni és jól érezni magát benne. Ehhez persze sokat nem akart hozzátenni, mert élvezni szeretett volna minden percet, nem pedig kínlódni a sikerért. Kis híján megbukott a gimiben, aztán kegyelemkettesekkel átevickélt az érettségin és mosolygott a többieken, akik vergődtek.
Edina szerelmes volt belé, de nem annyira, hogy ne vegye észre, hogy mennyire link. Neki azt tanították, hogy mindenért meg kell dolgoznia, és semmi nem hullik az ölébe. A fiú viszont nem ezt vallotta. Így majd egy év után elengedték egymást, és harag nélkül váltak el. Edina teste sokáig hiányolta az érintését, de elfogadta, hogy a test szükségletei nem uralkodhatnak a mindennapok gondjain. Ráadásul anyja is ellene hangolta. Kisebb kihagyás után megjelent Ádám, aki úgy látszott, épp a másik ellenkezője: tudja, mit akar, azt is hogyan érje el.
A gyors kiégés és a későbbi motiválatlanság nála nem volt terítéken, sőt, ha valaki megemlítette, biztosan Edina torkollta volna le azonnal. Olyan jól indult, mondaná egy romantikus film szereplője, és valóban semmi nem állta útjukat az oltárig.
Villámgyorsan szült két gyereket, és a kör bezárult. A házasság azzá alakult, ami a legtöbb embernél: szenvedély nélküli napokká, amik millió gonddal jöttek, mintha csak az lett volna a feladatuk, hogy megöljék a vágyat. Tették a dolgukat, és bár nem vitatkoztak sokat, nem is szeretkeztek, inkább csendben elaludtak egymás mellett, ki-ki állítva, hogy korán kell kelnie. Szinte törvényszerű volt, hogy ilyenkor bejön a képbe valaki, mert az az ajtó nem záródott jól, aki ki akarta nyitni, ki tudta.
Ez a valaki egy kávézóban üldögélt, és habár Edina csak beugrott egy mogyorós lattéért, azonnal meglátta. Leventét látta meg az egyik asztalnál, ahogy elmélyülten dolgozott. Vagy úgy tett. Épp csak felnézett egy pillanatra, és rögtön felismerte Edinát. Már nem az a félszeg, tanácstalan srác volt, mint régen, hanem egy magabiztosan mosolygó régi ismerős, aki nem habozott. Felállt és a lányhoz lépett. Megérintette a vállát, amikor a lattéért fordult a pulthoz.
– Jó napot, kedves idegen! Volna kedve egy ismerkedős beszélgetéshez? – kérdezte kedvesen.
Edina megborzongott az érintésétől, mert hetek óta nem ölelte át senki, már ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy elérzékenyüljön.
– Levente! Nem is sejtettem, hogy a városban vagy! Úgy tudtam, elköltöztetek! – felelte könnyedén, és nagyon örült neki, hogy hangja nem remegett meg.
– Igaz, de közben visszaköltöztem. Hiányzott a nyüzsgés. De jó látni téged! Gyönyörű vagy!
– Köszönöm!
– Van időd egy kellemes múltidézésre? Ugye nem sietsz annyira, hogy ne lenne fél órád egy régi barátra? – kérdezte a fiú, akinek mindene megváltozott az évek során. Talán még a haja is dúsabb lett, de hogy a szeme élénkebben fénylett, abban a lány egészen biztos volt.
– Barátra? Így is mondhatjuk! Legyen, kedves barát! Van most annyi időm, hogy megtudjam, mi lett veled!
- Akkor ülj le velem, és mesélj el mindent!
A fél óra valahogy kettő lett, és Edina csak akkor kapott észbe, amikor a telefonja jelezte, hogy a gyerekekért kell mennie az iskolába.
– Megértelek, a gyerek az első! – állt fel a srác, és Edina kabátja után nyúlt. – Biztosan aranyosak. Mégis muszáj megkérdeznem, gondoltál valaha arra, hogy mi lett volna, ha nem megyünk szét?
Hirtelen nem tudott erre mit felelni, de ahogy felsegítette a kabátját, azt kívánta, bárcsak ne találkozott volna vele. Teste azonnal reagált az emlékezésre, és nem volt rest előkotorni azt a vágyat, ami annyira jól működtette köztük a kémiát. Az a rohadt szex, motyogta, és miközben a táskája után nyúlt, Levente felkapta a telefonját, és beleírta a számát. Nem rejtette el a villanyszerelő vagy a mosogépes címszó alatt, egyszerűen Leventének írta be. Micsoda pimaszság, mosolyodott el a lány, de tetszett neki.
A lavina a hegytetőn megállt egy pillanatra, erőt gyűjtött, és elkezdte sodorni az apró hógolyót, amely majd heggyé érik, mire a völgybe ér. A test megadta magát, és az érzések a lehető legaljasabb módon újjá születtek. A főnixmadár dögöljön meg, gondolta Edina.
Mi a fenét akar ezután? Fel akarja rúgni langyos családi életét, mert valaki belegázolt a szívébe? Jött, páros lábbal rúgta be az ajtót, és nem talált nagy ellenállásra. Levente új volt. Régi test, de új világ. Befutott céggel a háta mögött utazgatott, bármibe fogott, sikert sikerre halmozott. És őt akarta. Azt duruzsolta a fülébe, hogy egy régi, elhibázott lépés nem teheti tönkre az életüket. Minden egyes találkozásukkor elmondta, hogy őt akarja mindenestől.
Edina hazudni kezdett. Épp olyan ócskán és galádul, ahogy mások, akiket elítélt. Megszaporodott a munkája, mondta. Istenem, pedig a férfiak takaróznak ezzek, majd törölte az üzeneteit, dugdosta a telefonját, miközben kipirult arccal olvasta a szép szavakat. Levente tudta mit kell mondania ahhoz, hogy eszébe ne jusson visszautasítani. Még egy gyenge verssel is megpróbálkozott, amitől persze a kétgyerekes családanya elolvadt.
– Nekünk együtt kell maradnunk! – suttogta kedden és csütörtökön este, amikor Edina, úgymond jógán volt. – Nem mondhatod, hogy nem erre vágysz.
Erre vágyott. Otthon dúdolt főzés közben. A föld felett lebegett, és a nap ezer pillanatában felidézte a fiú szavait, mozdulatait. Lakása olyan volt, mint egy égen járó katalógus, nem volt morzsa és lego mindenütt, ragyogtak az ablakok, fénylett a konyhapult, és a hűtőben olyan finomságok várták, amelyekről soha nem hallott. A nő minden érzékszerve próba elé volt állítva. Érezte a nyelvével, az orrával, teste minden egyes sejtjével, hogy amit érte tesznek, az nem mindennapi.
Ádám ezzel párhuzamosan egyre undokabb lett. Kritizálta a vacsorát, a munkamániáját, és az se tetszett neki, hogy csinosabb akart lenni a megszokottnál. Balhét csapott, amikor műszempillát tettetett, mert szerinte olyan volt, mint egy lószőr ecset, amelyet elfelejtettek kimosni. Nem érdekelte. Boldog volt, mert a másik káprázatosnak látta. Dicsérte hibátlan bőrét, gömbölyű fenekét. Pedig nem is volt igazán az egyik sem, de ki ne akart volna hasonlókat hallani?
Ádám gyanakodva leste felesége mozdulatait, de nem kérdezett semmit. Hogy feltűnt-e neki a telefonjának zárolása, meglehet, bár ahhoz hozzá kellett volna férnie. A felesége egyértelműen boldog volt hónapok óta, és ezt nem neki köszönhette. Nincs férfi, aki erre ne jönne rá. Ha meg nem az ő hatása, akkor másé. Talán a jógáé vagy a munkáé? Nem, Ádám nem volt bolond, hogy azt higgye, van olyan jóga, amitől vidám lesz egy nő. Ha lebeg, akkor annak más oka nem lehet, csak egy másik pasi.
Edina sose gondolta volna, hogy egyszer választania kell a jelen és a múlt között. A múlt már nem létezett, de olyan szelet fújt maga után, amely orkánná alakult és készen állt elsodorni a jelent. Mindannyiukét. Négy ember sorsa volt a kezében, és ezeket a szálakat nem tudta egybefonni, valamelyik mindig szakadozott.
Várta a találkozásokat, amelyekben valaki meghallgatta, kérdezgette, figyelt rá, és nem bírálta. Amikor hazaért, látta, hogy a lakás szalad, a mosogató tele, és azonnal visszavedlett háziasszonnyá. Nem volt benne már az a gyengédség, de fesztelen öröm sem, amit a másik mellett tapasztalt. Megfőzte a tejbegrízt, elmosogatott, közben Ádám aludt a kanapén, vagy két mondatot még váltottak a gyerekekről. Levente nem sürgette. Egyik este azt írta neki, hogy döntse el, hogy mit vár az élettől. Cseléd akar lenni vagy királynő? Nem olyan nehéz ezt kitalálni. De ő nem tudott arról semmit, milyen az, amikor valakinek két gyereke van, aki csak az anyát látja a nőben, aki a konyhában tesz-vesz. Neki nem létezik csak egy szexre éhes, kalandra és örömre szomjazó nő, aki testét-lelkét adná valakiért, mégis beledöglik ebbe minden egyes alkalommal.
Úgy érezte, kettéroppan a súly alatt, ami napról-napra egyre erősebben nyomta a szívét. Valahol mélyen, úgy közepesen, ahogy szokta volt mondani, szerette a férjét. Volt egy közös évtizedük, egy rakás élményük, és az a múlt, ami hozzá kötötte, hiányzott a másik kapcsolatból. Aztán egyik este nem bírta tovább.
– Beszélnünk kell! – nyögte ki nagynehezen, és látta, hogy a férfi fáradtan felül a kanapén. Arca megfeszül, szeme kitágul. Tudja, gondolta. Tudja, és nem játssza meg magát.
– Hallgatlak – mondta tompán.
Edina elmondta, hogy elveszettnek és üresnek érezte magát jó ideje. Azt is hozzátette, hogy csak egymás mellett élnek, de ez nem házasság, és ebbe bele lehet őrülni. A férfi szeme megtelt fájdalommal, szája sarkában megült a csalódás ránca.
– Van valakim… Mást szeretek. Mást is… – mondta hadarva. – Nem így akartam, de…
– Jaj, ismerem ezt…Így sikerült. – Ádám felállt és besétált a hálóba. Összepakolt és két táskával a kezében, szótlanul kisétált. Csak egyetlen üzenetet írt. Ez állt benne: Azt hittem, biztonságban vagyunk.
A nő zokogni kezdett. Biztonságban? Két gyerek, egy férj és ő…Mindannyian azt hitték, ez a szövetség nem bontható fel. Akkor se, ha nem mindig jó. Akkor se, ha unni lehet. Még ha nincs is tele szenvedéllyel, de van két kicsi, aki azt hiszi, hogy az élet velük tökéletes.
Nem válaszolt, csak letette a telefont, és elindult a gyerekekért a suliba. Két gyerek, egy férj, egy lakás és egy sekélyes élet…Ez járt az eszében. Két iskolás, aki szereti a barátait. Egy férfi, akit nem vett már férfiszámba. A lakás, amelynek minden pontján rajta volt életük ujjlenyomata. Egy jelen, amely bár nem volt izgalmas, rossz sem volt. Egy jövő, amit nem lehetett kiszámítani. És a félmúlt, ami beszőtte a most vásznát, és azzal kecsegtette, hogy szebbé változtathat mindent, ami beszürkült. Ideje volt kitalálni, mit akar, mert a döntés, legyen az bármilyen, nemcsak róla szól.
Leült egy padra, nézte az elsuhanó autókat, és arra jutott, talán mindenki az égadta világon kísértésbe esik. Neki most jött el a nagy megmérettetése. És a Föld nem állt meg forgásában, nem mondta egy angyal se, hogy gyere, segítek.
A feleség magára maradt, ahogy akkor is, amikor felrúgta az esküt, amelyben megfogadta, hű marad. Ám az ilyen esküket nem hallja meg a test és a szív, csak az ész.
Kép forrása: Pinterest
