Egy beledi iskolában arra akartak kényszeríteni egy gyereket, hogy zacskót egyen. Egy lány ujját eltörték, máshol zsarolják társaikat a diákok, lefényképezik, felrakják csoportokba előnytelen mozdulataikat, vagy ha vetkőznek testnevelés óra előtt. De a szóbeli és fizikai bántalmazásnak ezer formája létezik, ahogy a rongálásnak is, hiszen nemcsak arról szólnak az iskolai napok, hogy tanulni vagy barátkozni járnak oda a diákok. Letépik a csapokat, és a szemetesbe végzik el a dolgukat. Félreértés ne essék, ezek nem valami félreeső, szociálisan hátrányos iskolákban zajlanak, hanem egyre több helyen az országban, legyen ez Vas vagy Pest megye, nem számít. Arról meg talán szót se kell ejtenünk, hogy a telefon kötelező leadását milyen egyszerűen ki tudják játszani a fiatalok, ha akarják…
Sokan még mindig azt hiszik, hogy mindez megállítható egy-két intővel, dorgálással vagy elbeszélgetéssel. Tévednek. A dolgok ma már vészesen elfajultak, de a legtöbben csak akkor kapnak a fejükhöz, ha a saját gyereküket éri sérelem. A legnagyobb baj, hogy a társadalom nem akarja felfogni, hogy óriási problémák adódnak abból, amilyen a világ, és csak úgy tud változtatni, hogy otthon nevel és tanít az értékekre.
A média, az internet oly mértékben elszabadult, hogy nincs ráhatásunk. Ostoba emberek osztják az észt, hirdetik, hogy csak az a fontos, hogy mid van, de nem a fejedben, hanem rajtad, hogy akkor vagy valaki, ha drága cuccokban jársz, ha kipróbálod a drogot, vagy épp bevállalod az életedet is veszélyeztető cselekedeteket. A legtöbb szülő és nagyszülő képtelen megérteni, miért nem tud nemet mondani ezekre a gyereke. Pedig nagyon nagy erő és bátorság kell hozzá, különben kigúnyolják, rászállnak, kilökik maguk közül, és a gyerekek, legyenek azok kicsik vagy nagyok, semmi mást nem akarnak, mint tartozni egy csoporthoz. Nézzünk csak magunkba, hiszen mi felnőttek se akarunk lógni a levegőben. Keresünk egy jógakört, bandát a kocsmában, egy helyet, ahol tanulhatunk, táncolhatunk vagy épp tornázunk. A sor végtelen. Egy éretlen személyiség, amilyen a kamaszé, nem tud kibújni az alól, hogy döntsön, bent akar lenni a klikkben vagy épp vállalja a folytonos bántást.
Nem akarunk nevelni. Tisztelet a kivételnek. Tutujgatni akarunk, pátyolgatni és mindent megadni. Jaj, ne sérüljön a lelke a drágámnak, jaj, ne törjön össze, ne érje nehézség, ne írjon dolgozatot, rosszat ne halljon, lebegjen felette rózsaszín felhő, mert akkor boldog lesz, mondjuk. Tényleg? Csak az a baj, hogy a csillámporos pónik ideje elmúlik, a közösség nem szórja a flittert, nem kíméli egyik tagját sem. De nekünk, szülőknek nem az a dolgunk, hogy a nap 24 órájában kivont karddal álljunk a gyerekünk mellett. Nem tehetjük, mert van munkánk és életünk. Ehelyett hárítunk: rossz mindenki. Szidjuk a többi gyereket (tőlük tanulta a rosszat a mi szemünk fénye, belevitték, pedig nem olyan, hogy is lenne, hiszen mindig udvarias, kedves és tisztelettudó!), támadjuk a pedagógust, az utca emberét, ha figyelmetlen, a párunkat, ha épp ő van kéznél, egyszóval MINDENKIT.
Értse már meg egyszer s mindenkorra a SZÜLŐ, hogy a családban kezdődik minden. Ott kapja vagy nem kapja meg a gyerek a figyelmet, a törődést, ott kell megtanulnia az önállóságot, a kellemetlen dolgok elviselését, ott hallhat az empátiáról, a toleranciáról, a beszéd és a mód, ahogyan tesszük, onnan származik első körben.
Ha nem merünk rászólni, ha elhisszük, hogy a szigor a nevelés ellentéte, pofára fogunk esni. Elszabadult a világ, mert ma félnek az emberek a NEM szótól. Valamiféle rosszul értelmezett magyarázat mögött szűkölve hiszik, hogy a szeretet egyenlő a szolgasággal, és a kívánságok mindenkori teljesítésével. Idejüket, erejüket pénzre váltják, vásárolnak, adnak, megoldanak mindent és elfelejtenek elvárni. Nem a kitűnő bizonyítványt. Azt felesleges. Türelmet, kedvességet, jó szót!
Miért nem fogja fel a ma embere, hogy amit csinál, az rossz? Annak következményei vannak és lesznek. Ha nem állít fel határokat és szabályokat, a gyerek unalomból is bántani fog másokat. Ekkor jön az, hogy védekezésképpen nem hiszi el. (Az én gyerekem csak megvédte magát. Őt is bántották. Most tanítsam arra, hogy tűrjön? Ilyen a világ, olykor ütni kell. A mi családunk nem fog meghunyászkodni, inkább bebizonyítjuk, hogy mindenki rossz, és a mi gyerekünk angyal.)
A baj már most óriási. Ne képzeljük, hogy csak egyes régiók szenvednek…Mindenhol jelen van az agresszió, mert a mindennapi életünk része lett. Mi, felnőttek is folyamatosan bántalmazunk másokat: szitkozódunk, ócsárolunk, becsmérelünk. A fenemód nagy igazságérzetünk csak személyiségünk határáig tart, de ha másról van szó, mossuk kezeinket. (Az ő dolga, miért ment oda, minek avatkozott bele, miért vette fel azt a holmit, miért öltözött úgy, miért nem válik el, hogy tudta-e ezt tűrni, biztosan ostoba…)
Azt hisszük, belelátunk egy közösség életébe? Nem, soha nem fogunk, mert nem értjük a szabályait, és ha kezdenénk is megérteni, a tagok megváltoztatják. Ezért nem tudja senki, honnan indul egy verekedés (Hol volt a pedagógus?!), zsarolás, rúgás-harapás, mert minden gyerek mást mond. Többek között, mert menti magát, és minden résztvevő másképpen éli meg a történéseket. Elvétve akad olyan, aki hazaérve azt mondja, gonosz voltam, szekáltam unalomból, vagy fitogtattam az erőmet, és tetszett, hogy bőgött a másik. Ez nem túl életszerű. A szülő persze a gyerekének hisz, ami természetes, és pár könnycsepp is megerősíti ebben. No meg szereti. Ezért tombol, fenyegetőzik, ami megint azt eredményezi, hogy a gyerekben tudatosul, hogy akkor is ő jár jól, ha hazudik, és megvédik, tegyen bármilyen rosszat.
Amikor a gyermeki tiszta lélekről, a tekintetről, a fene nagy igazságról van szó, akkor el kell mondani, hogy mindez hamar átalakulhat, ha közösségbe kerül. Ne tegyünk már úgy, mintha minden egyes kislány, kisfiú tündibündi lenne. Kérdezzünk meg pár óvónőt, és néha higgyük el, amit mond. Nem vagyunk mellettük, nem látjuk, mit vált ki belőle a csoport, a közösség, és hogyan viselkedik másokkal. Csak remélni tudjuk, hogy nem gonoszkodik, ha egyáltalán el merjük hinni, hogy ilyesmit tesz. Sok esetben aligha.
A nem nevelésnek következményei vannak. A követelőző, mocskosul viselkedő és kiabáló kamasz is ennek része. Hangsúlyozzuk, nem mindenki. De sokan. Olyan helyeken is, amit elitnek hívunk, nem kell ahhoz messzire menni…Ha vannak még őszinte beszélgetéseink a kamaszainkkal, kérdezzük meg őket. Meg fogunk lepődni.
A homokba dughatjuk a fejünket, hibáztathatunk továbbra is mindenkit, akkor sincs más a kezünkben, csak a szeretet és a törődés, amit a családban indíthatunk el. Nem úgy, hogy megkíméljük és kiszolgáljuk a gyerekeinket, akik kiskirályként ugráltatnak bennünket. (Ó, a hátunk mögött csicskának hívnak, efelől ne legyen kétségünk bármilyen fájdalmas is.)
A határok és a szabályok azért kellenek, hogy később megálljt tudjon parancsolni magának és másoknak. Az igazságérzet másra is ki kell, hogy terjedjen, nemcsak önmagára. A tisztelet meg…jaj…ki kell érdemelni? Ugyan! Mi lenne, ha a szülőket, (akik nem szolgák és haverok), tisztelnék csak úgy, ahogy köszönés illetné a szomszédot, a patikust, a buszsofőrt csak úgy, és a tanító az lenne, aki: tanító, tanár, aki legjobb tudása mellett segít, ha szükség van rá. Vajon ez már utópia? Felejtsük el, mert megváltoztak a dolgok?
Lehet, de akkor számoljunk azzal, hogy szemünk fénye sem fog burokban élni, és az óvoda, iskola, gimnázium erősen próbára teszi majd, és mi nem lehetünk és nem is leszünk mellette. Csak a tanításunk, a védelmünk, amit otthon adtunk neki. A lelkének. Ha adtunk, ha képesek voltunk rá, és nem abban merült ki a szeretetünk, hogy mindent megvettünk, amire ránézett. Nem gondolt, épp csak vetett rá egy pillantást! (Elébe szaladtunk, hogy még a vágyakozás örömét se hagyjuk meg neki!)
Szomorú ezekről szólni, de a baj jelen van. Ha nem akarjuk elfogadni vagy tudomásul venni, akkor is itt lesz. A csodák késnek.
Kép forrása: Pinterest
