Sara Campanella hétfőn ugyanúgy kelt fel, ahogy máskor. Úgy indult neki a napnak, hogy nem sejtette, hogy az lesz az utolsó. 22 éves volt a Messinai Egyetemen, orvos-biológusnak készült és nyugodtan várt buszára Szicíliában. Valószínűleg tele volt a feje azzal, mi mindent kell aznap csinálnia, vagy épp az előző esti barátnős csevegésre gondolt, amikor odalépett hozzá egy srác, mondott neki valami, majd kést rántott és összeszurkálta. Egy szemtanú segíteni próbált, üldözni kezdte a támadót, mások mentőt hívtak, de a fiatal lány nem élte túl a késelést. Mindez fényes nappal, nem titkolva, előre eltervezetten…
A rendőrség pár órán belül elfogta a 27 éves gyilkost, aki ugyanarra az egyetemre járt. Stefano Argentino évek óta zaklatta a lányt. Semmi megbánást nem mutatott. A lány az első perctől kezdve visszautasította, tudtára adta, hogy nem kell neki, de a fiú nem értett a szóból.
A zaklatás azért is félelmetes, mert hosszan eltarthat és nehéz bizonyítani. A legtöbb országban a mai napig nem veszik komolyan, ahogy hazánkban sem, és nem sokat törődnek azzal, milyen félelemben él az, akit nem hagynak békén és követnek, üzenetekkel, telefonokkal bombáznak, nem beszélve a leskelődésről. A 22 éves Sara azért halt meg, mert nem hitte, hogy ennyire elfajulhat a dolog. Hiába mondták a barátai, hogy forduljon a rendőrséghez, nem tette, de a hatóságnak sincsenek erre eszközei, és ahogy említettem, az esetek nagy részében elhajtják a feljelentőt. A nők elleni erőszakot egyszerűen nem veszik komolyan világszerte.
Két nappal később, szerdán, egy Róma közeli erdőben egy 23 éves lány holttestét találták meg bőröndbe rejtve, akit valószínűleg barátja szurkált össze.
A két lány esete elborzasztotta Olaszország lakosságát. A legszörnyűbb az, hogy a nők elleni gyilkosságok egyre inkább szaporodnak. A visszautasítást egyre kevésbé bírják el az emberek, és míg a régi generációk abban nőttek fel, hogy egy lány kegyeit el kell nyerni, harcolni kell a szerelemért, dolgozni rajta, és a romantika csodálatossá teheti, addig a maiak közül sokan csak az agresszív támadásban látják a megoldást.
A támadások elszaporodása intő jel, mert jelen van egészen kiskortól kezdve, lásd óvoda vagy iskola, és ezért nem a gyerekeink a felelősek. Mi, felnőttek tettük ezt a társadalmat olyanná, amilyen. Odahaza olyan megnyilvánulásaink vannak, amelyek erősen kihatnak a gyerekre, mi magunk tele vagyunk feszültséggel és mindenkit szidunk. Leszóljuk a főnököt, kritizáljuk az ismerősöket, szomszédokat, a tévéből ömlenek a szennyműsorok, amelyekben az ún. celebek nyomdafestéket nem tűrően beszélnek, és szintén az a céljuk, hogy másokat alázzanak, hisz a botrány az, ami számít. Ráeresztettük gyerekeinket az internetre, és nem törődünk vele, hogy mit néznek, mit hallanak, hiszen csak szórakoznak, játszanak. Kisgyerekeknek telefont adunk, és hagyjuk, hogy a virtuális világ szennye elérje őket.
Kitágult a világ, és vele együtt a gonoszság és a fizikai bántalmazás köre is. Már a szemünk se rebben, ha vért látunk, ha gyilkosságok történnek a filmekben, amelyeket részletesen megmutatnak, és amikor a gyerekünk közli nyolcévesen, hogy helyszínelő akar lenni, akkor mosolygunk. Mindezek a tényezők óriási felelősséget jelentenek, ha mi felnőttek képesek lennénk szembenézni velük.
A nők elleni erőszak elharapózása abból is fakad, hogy bár azt hisszük, fenemód haladó a világ, hiszen a nők is érvényesülhetnek, kaptak szavazójogot, szinte bármit megtehetnek, amit akarnak, a valóság más. Még mindig küzdeniük kell a megkülönböztetés ellen, azért, hogy ne legyenek másodlagosak, ha fontos pozíciót betöltésére jelentkeznek, hogy megértessék, hogy a család nem akkor kerek és működik jól, ha a nőből rabszolga lesz. A gondolkodásmód nehezen változik, a kettős mérce alapján, amely évezredek óta kódolt, a nők sokkal kevesebbet érnek, mint a férfiak. Csak egy példa: a nő maradjon otthon, nevelje a gyerekeket és főzzön, de ha ezt teszi és nem lesz jövedelme, akkor könnyen odavágják a férfiak, hogy ne szóljon bele semmibe, eltartják. Ha viszont nem marad otthon, karriert épít, fontos dolgokért emeli fel szavát, akkor becsmérlően közlik vele, hogy feminista, érzéketlen és rideg, mert nem érti meg, hogy neki a tűzhely mellett lenne a helye.
A kér gyilkosság, ahogy hazánkban is sok-sok megmutatja, hogy a problémák valósak. Bármilyen hihetetlen, de minden ott kezdődik, hogy a gyerekünknek nem mondunk nemet. Nem tanítjuk meg várni, minden vágyát teljesítjük, így felnőve nem érti, hogy miért nem kaphat meg mindent: a szerelmet, kedvességet, figyelmet és a létező összes dolgot, amiről azt hiszi, jár neki. Mindenről így gondolkodunk már, mert a megérdemlem-kor szülöttei élnek közöttünk, akik, nem tudják elfogadni, hogy valamiért meg kell dolgozni, és a NEM az tényleg nemet jelent, de túl lehet élni.
A szerelem legyen az jó, viharos vagy szenvedélyes, mindig is létezett, ahogy a féltékenység is. A 21. század médiája azonban nem ezt erősíti, hanem azt sugallja, hogy amit akarunk, azt kell venni. Embert is. Ha nem kellünk, mert nem értékeli a csodálatosságunkat, amit gyerekkorunk óta táplálnak bennünk, akkor kiborulunk és tombolunk.
Nagyon nagy bűnünk van ebben nekünk, szülőknek, amiért nem akarjuk elfogadni, hogy nem istenkirályokat nevelünk, hanem gyerekeket, akiknek igenis vannak rossz napjaik, akik lehetnek szomorúak, érhetik kudarcok, nem fogja mindenki szeretni őket, és nem fog más irányba forogni a Föld a kedvükért, hiába próbáljuk elhitetni velük.
A nőgyilkosságok (azok, amelyeket nők ellen követnek el, mind mögött zaklatás, fenyegetés, lelki terror és erőszak áll) hátterében is mindig a visszautasítástól való félelem áll. Megfékezni csak szigorú törvénykezéssel lehetne. Az olasz politika mind komolyabban veszi a témát, és törvénymódosításra készülnek. Reméljük, egyszer hazánkban sem lesz másképpen. Addig azonban nem tehetünk mást, mint vigyázunk lányainkra, és megtanítjuk őket arra, hogyan védekezzenek vagy kérjenek segítséget. Ha van (és lenne) kitől…
