Egy hete szakadatlanul esett. A sorházak lakásai csak az adventi díszek és a sáros kerekű babakocsik színében különböztek. Ennek ellenére szeretett itt élni. Csendes volt, de azért nem unalmas… pont ilyenre vágyott, amikor felköltözött a szülőfalujából. A kosarában már ott lapult a liszt meg a szilva, és tojásból is vett párat. A gyerekek anyósnál töltik a szombat délutánt, így lesz egy kis ideje nyugiban sütögetni.
A sólámpa fénye mellé egy halk zenét is bekapcsolt. Kívülről tudta a receptet, de azért kinyitotta a nagymamája kék műbőrös, kopott szakácskönyvét… Csak, hogy ott legyen vele egy kicsit.
A hozzávalókat kis tálkákba tette, majd, amint kiürültek, pakolta is be a mosogatógépbe. Szeretett tisztán sütni-főzni. Kicsit kényszeresen intézte a dolgait, ez az, ami a nagymamára sose volt jellemző. A kis öregasszony, mai szóval élve, a flowban élt. Semmi stressz, csak maga a puha, odabújós szeretet, meg a hecsedli és a pite illata.
A cukros, lédús szilva tésztába nyomkodása felidézte benne a falusi őszöket, meg a mama rongyosra dolgozott kezének mozdulatait. Megengedte magának, hogy egy könnycsepp legördüljön az arcán, de aztán, mintha valaki tetten érte volna, kapkodó mozdulatokkal letörölte a kézfejével az árulkodó jelet. Sosem sírt, ez nála szabály volt.
A pite pont olyan lett, amilyen az emlékeiben élt: forró, aranybarna és illatos. Valami azonban hiányzott belőle… De mi? Valami igazán megfoghatatlan… a bölcs anyai szeretet, a maga termelte és szüretelte gyümölcs, a konyha, amelyben mindig zajlott az élet, és ahol nyoma sem volt a válás utáni magánynak vagy a panaszkodásnak… A finom pitéből mindaz hiányzott, amit ő már soha nem tud pótolni. Ami végleg elveszett, és ami csupán az ő szívében él tovább.
A gyermekei persze semmit nem hiányoltak a sütiből – boldogan falták az omlós tésztát, és nem értették, miért faggatja folyton őket: “Na, finom, gyerekek?”
fotó: Pinterest
