A faluban, ahol felnőttem, nem volt sok bolt. Egy önkiszolgálónak nevezett üzlet terpeszkedett a falu központjában, ma ezt kisebb plázának neveznénk. Persze erős túlzással. Voltak elszórtan kis üzletek a kis utcákban, talán kettő-három, de mindben főképp élelmiszert lehetett venni. Két másféle volt csak, az egyik a vasas bolt, amit ma ezermesternek hívnánk, hiszen ott lehetett kapni szöget, lakatos és mindenféle szerszámot, és ezzel szemben a csodahely, aminek szimplán ruhásbolt volt a neve. Méterárut és egyéb ruházati cikkeket árultak, cipzárt, gombokat és olykor befutott pár télikabát, fehér ing vagy elvétve gyerekruha.
Számomra olyan volt, mint csodaország, mert idővel a bolt egyik fele átalakult, és tévéket is árultak. Vásárolni nem úgy jártunk, mint ma, amikor bevonul a család, és a kocsiba dobál mindent, amit csak megpillantanak.
A pult mögül szolgáltak ki bennünket, szóval nem ész nélkül dobtuk ki a pénzt az ablakon mondván, a kosarunkba ugrottak. Kérnünk kellett azt a bizonyos valamit, amiből nem volt ötvenféle. Bevásárlókocsi meg egyáltalán nem létezett, ugyan minek is lett volna, hiszen a kért árut letette az eladó a pultra, mi meg kifizettük és vittük haza szatyorban.
Kivételesen ritka pillanat volt, amikor együtt mentünk vásárolni. Ahhoz valami különlegesnek kellett történni, mert feleslegesnek tűnt más esetben családostól odacsődülni, hisz a tevékenység célirányos volt, és soha nem egyféle szórakozás.
A lehető legjobban a novemberi estéket szerettem, amikor korán sötétedett. Volt benne valami titokzatos, hiszen akkor már nem lehetett kint játszani az utcán, csak úgy lófrálni meg nem mertünk.
Egy nap csodák csodájára kiderült, hogy szükségem van nagyobb nadrágra vagy szoknyát kell varratni anyámnak, nem emlékszem pontosan, netán érkezett csillagos sávval ellátott tréningruha, mert valahonnan sikerült olcsón beszereznie Piri néninek. Mentünk mind a négyen, öcsém, én és a szüleim, és közben a sötétben kicsit borzongtam szűk, téglából kirakott járdán gyalogolva, mert az odavezető utcát hatalmas bokrok és tuják szegélyezték. Elképzeltem, hogy kiugrik mögülük valaki, vagy megjelenik a mumus, de félelmem nem volt komoly. Szerettem színészkedni magam előtt.
A kivilágított üzlet kirakata messziről ragyogott, pedig nem hasonlított egyetlen csodálatos amerikai filmben látottra se, mégis a legszebb és legfényesebb hely volt, ahová bejutottam akkortájt. Teljesen más volt, mint nappal, amikor a varázslat hétköznapi maradt. Az elegánsan felöltözött Józsi bácsi, akinek kétujjnyi vastag szemöldök virult a szeme felett, türelmetlenül pillantott ránk, gyerekekre, de a felnőttekre mosolygott. Hogy kötelességtudatból vagy kedvességből, nem tudtam volna megmondani.
Ez alkalommal csodaszép nadrágok érkeztek, köztük egy piros, ami anyámnak nagyon megtetszett. A piros sose volt elterjedt szín a faluban, mindig volt valami kellemetlen rezgése, mert azt még elnézték az emberek, ha lakodalomba valaki felveszi ezt a színt, vagy ha gyerek viselte, de egy szövetnadrág ne legyen már piros a hétköznapokban. Az kihívó, nem odavaló és nem arra szolgál, hogy egy egyszerű háziasszony, mint anyám, abban mutogassa magát. Ám ő, aki nem arról volt különösebben híres, hogy szeretett divatosan öltözködni, most ragaszkodott hozzá. Persze sose volt pénzünk, hogy ilyen darabokban járjon, de úgy látszott, apám most hajlott rá, és belement, hogy megvegyük. Már ez kisebb csodaszámba ment.
Láttam, amint anyám, aki vékony, inas asszony volt felpróbálja és hirtelen átváltozik úrinővé. Nekem ez nem tetszett. Ahogy a mosoly se az arcán. Megharagudtam rá. Idegen lett, és a hét-nyolc évem minden önzésével úgy gondoltam, minek neki, hiszen nem jár sehová, különben is öreg. Harmincpár lehetett akkortájt. Közben én találtam magamnak egy őszi dzsekit, kis csúnya barnát, amit úgy szorítottam magamhoz, mint a kincset. Öcsém ezalatt a pult előtt feltekert szőnyegeken ücsörgött, és ki tudja, mivel szórakozott, mert csendben elvolt, ami nagy szó volt nála. Én utáltam azokat a kemény szőnyegeket, durva szövésük lehetővé tette, hogy büntetésből hosszú percekig térdeljünk rajta, ha valami, úgymond rosszaságot csináltunk. Pontosan olyan szürke volt, mint a miénk a tévés szobában, amilyenen oly komótosan elhelyezkedett.
Lerítt anyámról, hogy nagyon vágyik a nadrágra, de én valamiért nem bírtam magammal, és ahogy megpördült a nadrágban, amit a függöny mögött (fülke nem volt, csak egy lyuk, amit vastag szövet takart) felpróbált, úgy éreztem, elsírom magam, ha neki vesszük meg, és nem nekem, amit szeretnék. Mindkettőre nem volt pénzünk. Nem tudom, mit beszélgetett apámmal, de az biztos, hogy engem kihagytak belőle, és senki nem kérdezte csillogó szemmel tőlem, hogy akarod-e édesem a dzsekit. Nem voltam a világ közepe, ha kellett, megvettük, ha nem, biztosan nem kaphattam meg pusztán szeszélyből.
Azon az estén a piros nadrágot csomagolták be. Az én csúnyabarna vágyam visszakerült a fogasra. A hazafelé úton halkan sírdogáltam. Nemcsak a csalódás marta a lelkem, hanem a méreg is. Egy biztos, nem örültem anyám örömének, annak se, hogy este hatkor kint voltam az utcán, ami máskor sejtelmes élményként raktározódott el a tudatomban. Senki nem törődött velem, ahogy duzzogva, világfájdalommal a többiek mögött ballagtam. A világ és szüleim szívtelensége fokozta a kínom. Fortyogtam, hogy bezzeg anyám boldog, pedig szinte nem megy sehová, és a piros nadrág a szekrényben fog állni. Minden nap estefelé, amikor a sarkon összegyűltek az asszonyok pletykázni, nem állhatott közéjük abban. Megszólták volna. Az persze eszembe nem jutott volna, hogy nyár végén, amikor megkaptuk az eladott búzáért a kötegnyi pénzt, két szandált vásároltunk nekem egyszerre a közeli városban, mert nem tudtuk eldönteni, hogy a piros legyen-e, ami csinosabb, vagy a kék, ami kényelmesebb. Apám tőle szokatlan engedékenységgel úgy döntött, legyen mindkettő. Életemben nem voltam olyan büszke és boldog, mint akkor a Peko cipőboltban Zombor sétálóutcájában.
Hetek teltek el, és anyám sose viselte a nadrágot, alkalma sem volt rá, talán kedve sem, pedig úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Viszont decemberben, amikor szükség lett a hideg tornaszobácskában tréningruhára, nekem is lett egy sötétkék, ami váratlanul ott termett az előszoba egyik fonott székében, és senki nem mondta, hogy na, itt van örüljél! Csak anyám hangján hallottam, ahogy picit magasabb hangszínnel szólt utánam, hogy otthon ne hagyjam, mert össze fog szidni a tanító néni, és neki nincs kedve szégyenkezni miattam.
Gyorsan begyűrtem egy zacskóba, amit a tűzhely sütőjében találtam, ott tartotta őket anyám ki tudja milyen megfontolásból, és rohantam kifelé, nehogy elkéssek az iskolából. Reggel hét volt, hideg, nyirkos téli nap, de engem nem tett boldoggá az új holmi. Cseppet se tetszett, nem beszélve arról, hogy még két lány is pontosan ugyanolyat vieselt sznap tesiórán. Hogy anyám visszavitte a piros nadrágot, és erre cserélte, csak jóval később tudtam meg. Nem emlékszem, hogy sértettségemben meghatott volna ezzel. Duzzogó öntudatom nem hagyta, hogy boldog legyek.
Kép forrása: Pinterest
