„– Megköszönte…? Meghívott…? Hát, ez szuper. Tudtam, hogy anyámra lehet számítani. Ezek szerint puhította apámat. Na, nem is baj. És mit mondtál megyünk? – kérdezte Márk nevetve.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Talán mégsem volt szerencsés egy napra szervezni a két dolgot… – morfondírozott Márk, miközben bekanyarodott a benzinkútra.- Évát nagyon meg fogja viselni a Zsemlétől való elválás, utána még egy viselkedős összejövetelt is ki kell állnia anyáméknál. Pfuu. De ha meg fordítva csináljuk, és először hazamegyünk, és csak utána Juci nénihez, akkor meg a kutyával kell végigcsinálni a családi ebédet… az sem túl szerencsés.
Megtankolta az autót, lemosta a szélvédőt, vett egy péksütit meg egy kávét, és elindult Éváért meg Zsemléért. Korai találkozóban egyeztek meg, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy mire megérkezik, a lány már lent fogja várni őt a ház előtt.
Így is lett. Nem tudott elég korán érkezni. Éva egy nagy szütyővel – a kutya cuccaival – és Zsemlével álldogált a sövényen belül, a füvön. Márk már messziről köszönt nekik, hogy Éva nehogy megijedjen, majd hozzáért a karjához, és magához húzta.
– Jó reggelt, kincsem – fúrta bele az arcát a lány illatos nyakába. – Nagyon csini vagy.
Éva elmosolyodott, és áradt belőle a nyugalom. Márk nem mert rákérdezni, hogy telt az utolsó éjszakájuk. Inkább fogta a táskát, és megindult az autója felé.
– Juci néni már vár minket – mondta, mintegy vezényszóként, majd beindította a kocsit.
Zebegény minden nap, minden napszakban és évszakban lenyűgözte Márkot. A napfény, a víz, a hangulatos kis utcák… olyan békét árasztottak, amelytől még a szíve is lassabban vert.
Juci néni kávéval és friss pogácsával várta őket. Tudta, hogy ez, – noha neki egy örömünnep, – Évának egy gyásznap. Így nem is kérdezett semmit, és nem is ujjongott felettébb. Zsemlét odahívta a lábához, az állat pedig – mintha pontosan tudta volna, hogy most jött el az a pillanat, amelyről a gazdi már napok óta beszélt – nem is tágított onnan.
Hoztam a papírokat, ami az alapítványnak kell majd. Ebben azt rögzítjük, hogy a kutyus Önnél fog lakni, Juci néni.”– mondta Márk, olyan természetesen, hogy Évának hirtelen ne sem esett, hogy Márk honnan és mikor is kapta meg ezeket a nyomtatványokat.
Éva kipakolt a táskából – szájkosár az utazáshoz, póráz, labda, konzerv, gyógyszerek, sampon – és átadta Juci néninek Zsemle kedvenc plédjét is, amin aludni szokott.
– Ez segít az átszokásban, otthon illata van – magyarázta, de végül elcsuklott a hangja. Csendben álltak, ott a konyha nyitott, csipkefüggönyös ablaka előtt, és érezték, ahogy egy erősebb szellő beoson, és végigsimít Éva arcán. Talán az őrangyala simogatta le a könnyeit?
Márk és Juci néni lassan megérintették jobbról-balról, majd megölelték a nap hősét, a lányt.
– Mennünk kell, anyámék várnak – törte meg a varázslatot Márk.
– Kikísérlek benneteket. Pogácsát visztek az útra? – kérdzte Juci néni a szokásos nagymamás hangsúllyal.
– Köszönjük, mama, nem, ebédelni megyünk – hárított a férfi olyan kedvesen, hogy azt senki nem vette volna zokon.
– Bármikor hívhatsz, bármikor jöhettek – simított végig Juci néni Éva fényes, dús haján.
Éva nem válaszolt, nem tudott. Fojtogatta a sírás. Márk besegítette az autóba, majd egy puszit nyomott Juci néni arcára, és bepattant a volán mögé. Amint a macskaköves utakat maguk mögött hagyták, átölelte őket a monoton motorzúgás. Nem beszélgettek. Erre a drámára nem voltak szavaik.
Mire a Szentirmai farmra értek, mindketten készen álltak a következő kihívásra. A családi ebéd nem sok jóval kecsegtetett. Hiába tűnt őszintének a meghívás, Márk valahogy érezte, hogy ez megint csak egy csapda… amelybe mindkettejüket, de legalábbis Évát be akarják csalogatni.
Márk karon fogta pöttyös ruhás, balerina cipellős, kecses szerelmét, és olyan lassan, de határozottan indultak meg a nagy ház felé, hogy aki bentről nézte őket, azt hihette, valami híres gróf és neje érkezett meg a kastélyukba. Az étkezőben szépen megterített asztalnál, Márk legnagyobb meglepetésére, csak az anyja ácsorgott.
– Szia, anyukám… Apa nincs itthon? – nyögte ki, mert erre azért nem volt felkészülve.
– Jajj, dehogynem. Csak még ki kellett mennie az emberekkel a földre, most letusol és már itt is van. Üljetek le! – invitálta őket az elegáns asszony, sanda pillantást vetve Évára, amint meglátta, hogy a fia el sem akarja engedni a lány kezét.
– Nos, szeretném megköszönni személyesen is azt, hogy segített, amikor bajban voltam. Amint látja… ömm, vagyis… na. Hát, szóval, már sokkal jobban vagyok, két napja jövök-megyek, nem kell segítség – bicsaklott meg a köszönetnyilvánítás, amikor is az öreg Miklós belépett.
– Már elkezdtétek? – ült le az asztalfőre a ház ura, köszönésre sem méltatva a fiát és Évát. A finom tejszínhabos, hideg meggyleves után kétféle hús és kétféle köret következett – a vendéget, legyen az bárki, mindig elkényeztették: ez róluk szólt inkább, mintsem a hozzájuk érkezőről. Amilyen meleg és finom volt az étel, annyira rideg és nyers volt a beszélgetés – jobbára csak egymással csevegtek, néha fordultak csak Évához.
A kávét maga Miklós szervírozta – imádta a hatalmas, fullos kávéfőzőt állítgatni, nyomogatni, ő maga vagy öt adagot is elfogyasztott naponta – majd megköszörülte a torkát, és elmondta, amit ő erről az egész ügyről gondol.
– Nos, kedves Éva. Sajnálom, hogy a múltkor olyan nyers voltam. Nem akartam úgy fogalmazni, hogy vaksi, vagy nyomi, már nem is tudom, mi volt. Mindegy is. Bevallom, hogy más terveim voltak a fiammal – azt reméltem, hogy ide fog költözni, és lesz egy csinos felesége, aki szül majd egy kisfiút meg egy kislányt. Tudja, mint ahogy azt szokás errefelé. Nehéz elfogadnom, hogy Márk ennek ellenáll, de hát ez van.
Ami engem illet, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy erről az egész kapcsolatról itt a településen minél kevesebbet tudjanak meg… és, ha házasságra kerülne sor – ne adj Isten -, akkor pedig elintézem, hogy a fiam anyagi élete jogilag meg legyen védve – zúdította rájuk az öreg a monológot, amelyre mintha már napok óta készült volna, olyan gördülékeny volt. 
Márk és Éva leforrázva ült a díszes asztal mögött, a kávé aromás illatfelhőjében. Házassági szerződésről és titkolt-szégyellt kapcsolatról beszélni szerelmük kezdetén….? Amikor még azt sem tudják, egy fél év múlva együtt lesznek-e?
Mire Márk felocsúdott volna, Éva halkan, de határozottan megszólalt.
– Nézze, uram. Én megértem, hogy nehéz elfogadnia egy sérült személyt, sokan vannak vele így. De az, hogy nem látok, nem jelenti azt, hogy nem vagyok lelkileg ép, anyagilag stabil, és nincs egy határozott jövőképem. Ha ismerne, tudná ezeket, és nem is feltételezné egy percig sem, hogy én a fia pénzére hajtok vagy, hogy rombolnám a hírnevét. Természetesen, ha egy év múlva is ugyanezt fogja rólam gondolni, és esetleg – ahogy Ön fogalmazott, ne adja Isten – Márk elvenne feleségül, bármilyen házassági szerződést aláírok – Éva beszéde úgy állt bele a csendbe, mint egy kés a dobó tábla közepébe.
Márk érezte, hogy ezt a karakán nőt neki teremtette az Isten – tisztelettel, de határozottan kiosztotta az öreget. Egy jó ideje ő is igyekezett így beszélni az apjával – meg nem sértve, de meghúzva a határokat.
A kedves ebédmeghívás egy éles pengeváltássá alakult – mindenki érezte, hogy itt bizony nem lesz nagy összeborulás – és nem a világjárvány miatt. A fiatalok illedelmesen megköszönték az ebédet, az öregek meg kimérten elbúcsúztak és jó utat kívántak nekik.
– Tudod, fiam, vezess óvatosan, mert… – kezdte az öreg, de Márk már folytatta is.
– …sok a hülye az úton, tudom, apa.
Hazáig hallgattak, pedig Márk már alig tudta magába fojtani a nagy hírt, amelyet ennek a pocsék napnak a végére tartogatott.
Valami isteni csoda folytán talált egy parkolóhelyet a ház előtt, majd, miután leállította az autót, odafordult Évához.
– Köszönöm, hogy ezen a hihetetlenül nehéz napon itt lehettem veled, és érezhettem, mennyire erős és csodálatos nő vagy. Szeretném, ha tudnád, hogy nem csak szeretlek, de tisztellek is. És hoztam neked valamit – nyúlt be belső zsebébe hirtelen Márk, és átnyújtott Évának egy karikát.
Éva ügyetlenkedve, de végül sikeresen átvette a karikát, majd elfojtott hangon megkérdezte
– Hát… ez… meg… mi?
– Egy karika, rajta pedig egy biléta a leendő kutyád nevével. Byron. Úgy fogják hívni, hogy Byron – mondta Márk, és izgatottságában elcsuklott a hangja.
– Két hete felhívtam az alapítványt – képzeld el, kiderült, hogy Piroskát ismerem is… na, mindegy. És jelentkeztem kölyöknevelőnek. Ha minden rendben megy, én szocializálom az alapítvány által kiválasztott kutyakölyköt: jövendőbeli segítődet – mondta Márk.
– Byron… De szép… Te egy hihetetlen pasi vagy, Márk – pityeredett el Éva.
– Nem, én egy önző pasi vagyok, kincsem. A következő tíz hónapban velem kell lenned, hogy segíts a tréningben és végül megkaphasd Byront. Csak magam miatt csinálom, hehehe – röhögött fel idegesen a férfi.
– Dilis vagy te, nem önző. De én pont így szeretlek – ölelte meg a lány.
VÉGE
Bónusz rész hétfőn
fotó: Pinterest
