A sértődékenység napjainkban egyre inkább központi téma, különösen a közösségi média térnyerésével és a társadalmi érzékenység növekedésével. Az emberek sértődékenysége összetett, több jelenségből fakadhat, pl.:
A mai társadalmak egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kisebbségi csoportok védelmére és az érzékeny témák diszkriminációjára. A digitális platformok is jelentős mértékben felerősítik ezt, mert a vélemények gyorsan terjednek és a reakciók azonnaliak. Sokan érzik úgy, hogy minden egyes megnyilvánulásuknak óriási tétje van, vagy épp ellenkezőleg, egyre harciasabban védik álláspontjukat.
A modern életforma is növekvő stresszt és szorongást hordoz magában, amellett a az alacsony önértékelés is fokozhatja a sértődékenységet. Bizonyos esetekben a sértődés kifejezése nem csupán érzelmi reakció, hanem nyomásgyakorlás is a környezetre. Mégis ki kell mondanunk, hogy lassan leszűkíti a párbeszédet és ellehetetleníti az egyenes kommunikációt.
A mai világban a viccek, a humor is már gyakran szól fenyegetésről, és egyre több az elvárás azzal, hogy milyen témákat szabad és lehet manapság érinteni. A spontán, hétköznapi tréfa is óvatosabb lett.
Régebben egy baráti társaságban vagy a munkahelyen felszabadultabbak voltak az emberek, ma viszont gyakran kell attól tartani, hogy félreértik az embert. Nehéz már eldönteni, hogy mivel illik humorizálni. Pedig a hétköznapok humorában benne rejlett az az erő, amely közös tapasztalatokra épült. Pl. egy fárasztó munkanap után mindenki értette a poént a főnökről vagy a tömegközlekedésről. Ma viszont az emberek szűkebb buborékokban, legfőképp online élnek, így a közös referenciák is halványulnak. Sok ember érzi úgy, hogy egy-egy ártatlannak szánt mondata rosszul sül el, és így lassan elmegy a kedve attól, hogy megszólaljon. Ez hosszútávon tényleg szorongáshoz vezethet, és az emberek az önkifejezés más formáihoz fordulnak. Fontos lenne megérteni, hogy az emberek nem mindig akarnak bántani, néha oldani akarják a hangulatot, és azt is el kellene fogadni, hogy nevetni jó. A mentális egészség szempontjából sem utolsó egy hangos és jóízű kacagás, olykor a munkahelyek is elbírnák még az ártatlan helyzetkomikumokon alapuló vicceket, ahogy az öniróniát is. Azok az emberek, akik valaha úgy voltak bekötve, hogy könnyedebben fogták fel a helyzetet, ma nem találják a helyüket. Egyesek annyira belemerülnek a munkába, hogy nem nyitottak már a tréfára, de az is megtörténhet, hogy a munkatársak nem mernek reagálni a spontán humorra, mert óvatosak, és nem tudhatják előre, kiből lesz egy pillanat alatt ellenség.
Visszakanyarodva a humortól, már kritikát se fogalmazhatunk meg, és itt most nem a bántó, megalázó beszólogatásokra gondolunk, hanem az érvelésekre, amelyekben közlik velünk, hogy hibáztunk. Ma, ha ilyet hall valaki, felmond, támad, és ritkán fordul elő, hogy elgondolkodik valóságtartalmán. Pedig nem vagyunk és sose leszünk tökéletesek és tökéletesen boldogok se.
Ha nem vennénk mindent komolyan, ha elfogadnánk, hogy tévedünk, hogy visszautasítanak bennünket, hogy a világon másokat is választhatnak hekyettünk, akkor talán jobban éreznénk magunkat a bőrünkben. Mintha az emberiség afelé haladna, hogy eltökélten küzd az igazáért, de olyannyira, hogy ha találkozna vele, észre se venné. Valóban felesleges magunkat és az életünket véresen komolyan venni, mert csak egy van belőlünk, és felszabadultan, örömmel kizárólag úgy haladhatunk végig a kitaposott ösvényen, ha néha letérünk egy-egy virágért. Megérné.
Kép forrása: Pinterest
