Az est lelassul. Akaratlanul is folyton a férjemet lesem. Kifogástalanul viselkedik, mindenkivel bűbájos, de nem nyálas. Tudja mit kell mondani ahhoz, hogy ne legyen sok, mégis azt érezzék az emberek, hogy fontosak. Mindenki szeretné elhitetni magáról, hogy nélküle nem forogna a Föld. A legjelentéktelenebb porszem is arra vágyik, hogy egy hurrikán előidézője legyen. Keveseknek sikerül, a férjem ezen vágyukat lovagolja meg.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Inez a pincérsráccal flörtöl, aki épphogy kiprésel egy mosolyt, de nincs elragadtatva tőle. Ennek örülök. Martin újra mellém csapódik és kitüntet figyelmével. Látom, hogy másoknak is feltűnik, csak a férjem áll háttal nekünk a teraszon és valakinek lelkesen magyaráz.
– Hogy vagy? – kérdi a mindenki által csodált vendég, akinek pénzére a társaság minden tagja áhítozik.
– Köszönöm, jól – mondom ridegen. Mit képzel? Nem a barátnőm, hogy faggasson, talán azt hiszi, hogy a vállán fogom kisírni magam?
– Képmutató vagy, csalódtam benned – jegyzi meg olyasféle bizalmaskodással, amihez nincs joga. Kezdem megszokni.
– Nem, csak óvatos és udvarias.
– Eljátszod, hogy minden rendben, közben meg a férjed lebonyolított egy gyors menetet az én alkalmi partneremmel? Ez aztán a nagy bátorság! Még oda se mentél hozzá, hogy legalább a szemébe nézz!
– Vendégeink vannak. Nem adhatom meg nekik az örömöt, hogy botrányt lássanak. Papolhatsz itt nekem bármiről, nem alázom meg magam mindenki szeme láttára.
Hallgat. Felvesz egy szendvicsfalatkát, mustrálja, majd bekapja.
Ekkor meghallom a férjem hangját, amely vidám, kedves és határozott, mint mindig:
– Kedves vendégeink, barátaink! Fáradjatok a teraszra és a kertbe. Következzék egy kis meglepetés!
Felkapom a fejem, nem tudom, miről van szó.
Martin megszorítja a karom, hogy életet leheljen belém.
– Sápadt vagy – súgja. – Össze kell szedned magad, mert figyelnek. Azt mondtad, a bátorság fontos neked. Hadd lássam!
Igaza van. Megrázom magam, mosolygok, sőt túlzásba esem, vigyorgok, és elindulunk. Jó, hogy megtart, mert inog a lábam. Inog a föld alattam, ahogy az egész világ körülöttem.
A férjem sugárzó arccal átvesz a kísérőmtől, és mindenkit megkér, hogy fogjon a kezébe egy pohár pezsgőt, ha eddig nem tette.
– Barátaim! Tíz éve vettem el ezt a csodálatos nőt, és azóta miénk a világ. Nálam boldogabb és elégedettebb férfi nincs a földön, hiszen csodálatos feleségem van, akivel öröm minden együtt töltött perc. Ennek megünneplésére hívtunk össze titeket, szeretnénk, ha osztoznátok a boldogságunkban. Igyunk a házasságra, a szerelemre és a hosszú, boldog életre!
Azzal átölel és szenvedélyesen megcsókol. Lehunyom a szemem, hogy a dagályos szöveg hallatán nehogy valamiféle érzelmet tükrözzön, és ekkor kigördül egy könnycsepp.
– Szeretlek, drágám! – súgja oda nekem. Érzem rajta a másik nő szagát.
– Én is téged! – válaszolom monoton hangon.
– Meghatódtál? – kérdi kedvesen, amikor feltűnik neki, hogy sírok. – Most figyelj!
Ebben a pillanatban fellövik az első tűzijátékot. Pazar fényekben tündököl az ég, mindenki tapsol, ujjong és irigykedik. Koccintunk, az emberek mosolyognak, ájuldoznak a szebbnél szebb fények láttán, csak Inez bámul maga elé, talán mégsem annyira boldog, mint nemrég.
Kibújok a férjem öleléséből és egy hajtásra lehúzom a pezsgőt. Azonnal megcsap. Jólesően megborzongok. A vendégek szétszélednek, mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta. Martin, mint valami gonosz kobold, mellém szegődik, és nem hagyja abba a beszólogatást.
– Ez igazán szép volt – jegyzi meg. – Gratuláljak?
– Felesleges ezt csinálnod! Nem tudsz rólunk semmit. Mi közöd neked egyáltalán hozzám vagy hozzánk? – szólok rá élesen.
– Amit látok, az elég nekem.
– Azt hiszed, hogy a többiek szentek? Nem a férjem az egyetlen itt, aki csalja a feleségét, és a nők se jobbak – mutatok a társaságra.
– Ebben biztos vagyok. De a férjed aljas. Annyira aljas, hogy nem is titkolja, mennyire semmibe vesz téged. A házassági évfordulótokon partit ad, de téged kihagy a jóból, csak megajándékoz egy kis tűzijátékkal, hogy befogd a szád.
– Martin! Mit akarsz tőlem? Mit vársz? Pár órája ismersz, és úgy ostorozol, mintha te volnál a jobbik énem, aki helyre akarja rakni a rosszabbikat.
– Ez jó, ez tetszik! Ennél sokkal rosszabbat is kaptam már! Nem kell ismernem téged ahhoz, hogy megvédjelek magadtól.
– Kérlek, hagyd abba ezt a dumát! Nem vagy a szent megmentőm! Ne tetszelegj ebben a szerepben.
– Nem vagyok? Ezt szomorúan hallom. Bíztam benne, hogy kinyílt a szemed. Első pillanatban többet láttam benned, mint te magadban. Úgy is fogalmazhatnék, átláttam rajtad. Az egész életed kirakat. És minden kirakat unalmas lesz egy idő után. Te megvárod, amíg tele lesz pókhálóval? Sajnállak.
Olyan, de olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben megütném. Mit sajnálkozik rajtam ez az önkéntes Teréz anya? Minek jött ide hozzám? Minek hívta fel a figyelmem az egészre? Lehetett volna ez egy csodás este, ha ő nem köp bele? Elszégyellem magam… Bebújok a hazugságom mögé, és lapulok? Igen és megint csak igen.
A férjem felénk néz, majd elindul.
– Ma még nem is volt alkalmam üdvözölni, kedves Martin! – mondja. – Nagyon örülök, hogy az én szép feleségem legalább megtette. – Remélem, jól érzi magát!
– Köszönöm, nagyon is. Ez a terepszemle többet ér minden kerekasztal megbeszélésnél.
– Ezt hogy érti?
Martin felnevet.
– Csak figyelem az embereket és sokkal többet megtudok róluk, mintha egy tárgyaláson próbálnák nekem eladni a kavicsot aranyrögnek álcázva.
A férjem nem esik ki a szerepéből. Vagy nem tudja pontosan, mire gondol, vagy úgy tesz.
– Értem. Azért bízom benne, hogy sok pozitív emberrel hozza és hozta össze a sors. De ne beszéljünk most komoly dolgokról, ideje a vendégeket táncra hívni. Drágám, lehet az enyém az első táncod?
Ebben a pillanatban megszólal Sosztakovics keringője, amit imádok. Bólintok, ha van kedvem, ha nincs. Martinnak igaza van, lassan szembe kellene köpnöm magam, annyira megy a megjátszás.
A férjem remekül táncol, szinte repülök a karjaiban. A kert már csodálatos fényekben úszik, a vendégek lassan csatlakoznak, már, aki nem itta magát csatak részegre. Látom, hogy a nők elalélnak, tudom, hogy azt suttogják egymásnak, hogy micsoda tökéletes pár vagyunk. És valóban azok vagyunk. Rothadó almák, amelyek kívül pirosak és roppanósak, de már nem sok hiányzik, hogy a héjon is meglátszódjék a vég.
És ekkor, amikor már majdnem felsikoltok, hogy elég, nem kell már ez az egész, nem akarom csinálni, megáll mellettünk Inez.
– Lekérhetem az urat? – mondja cinkos kacsintással.
Hangosan nevetni kezdek és rámosolygok.
– Természetesen, szabad a vásár! – mondom és a férjem szeme szikrát szór. Elengedem a kezét és hagyom, hogy Inez belesimuljon a karjaiba.
A jelenet szürreális. Martin azonban megmenti. Meghajol előttem és már pörgünk is tovább.
Látom, ahogy a nők összesúgnak. Még nem tudják, pontosan mi a helyzet, de örülnek, hogy végre történik valami. Még vetek egy pillantást a férjem arcára, aki most nem boldog. Eddig mindent kézben tartott, de nem ismeri a nőket, hiába hitte. Inez viszont élete legrosszabb döntését hozta azzal, hogy ilyen nyilvánvalóan rányomult. Most vesztette el a férfit, akiről azt hitte, az övé lehet.
fotó: Pinterest
