Senki és semmi nem lehet tökéletes ezen a világon. Ahogy az emberek se azok, úgy az érzelmeik és a reakcióik se. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne a világ, ha mindig azt kapnánk, amit várnánk, vagy az történne, amit szeretnénk! Ez lenne a tökéletes unalom, hiszen mi, emberek sokszor azt se tudjuk elviselni, ha teljesülnek vágyaink.
Amikor megcsap bennünket az első szerelem édes-bús szele, azonnal azt érezzük, hogy csak vele, mással senkivel. Ha megtörténik a csoda, és észrevesz bennünket, ha kialakul köztünk egy időleges vonzalom, akkor megélhetjük boldogan, vagy lassan eltunyulva, mert nem jelent küzdelmet. Abban az esetben, ha viszonzatlan szerelem főszereplőivé válunk, szinte állandósul bennünk a vágy és a hiány, ami képes évtizedekre tartósítani azt az érzést, amit meg se élhettünk igazán. Ezért felejthetetlen az az ember, aki semmibe vett bennünket. Érdekes módon a negatív hatásokat sokkal tovább tudjuk dédelgetni, pátyolgatni, mint azokat, amelyek örömöt okoztak. Ilyen az emberi természet.
A házasság folyamatos és kemény munka. El kell fogadni, hogy az is lehet értékes, ami megvan. Azért is kell dolgozni, ami már a miénk, mert megszerezni lehet, hogy könnyebb, mint megtartani valakit. A házasság romantikájáról kevés film készül, gyakran halljuk, hogy nem más, mint a szerelem gyilkosa.
De nem a házasság teszi tönkre az érzelmeket, hanem az együtt töltött idő, a megismerés és a megszokás. Az ember alapvetően kíváncsi, érdeklődő, elismerésre és dicséretre vágyó, de ezt az együtt megélt évek folyamatosan rongálják. Az első buktatót mindjárt a hétköznapok jelentik, amelyek alatt nem lehet állandóan szárnyalni, és kibukik a felek igazi énje is. Ha mindezeket túléljük és elfogadjuk, akkor érkezhet az első gyerek, aki már a jelenlétével rengeteg konfliktus forrása, pedig az elején még nem kell nevelni se. Épp elég, hogy fel kell kelni hozzá, aggódást jelent minden egyes másodpercben, és mindennel együtt elveszi a figyelmet a házastársak egymás iránti érzelmeiről. A fiú és a lány szülő lesz, és ebben az állapotban a fáradtság, az anyagiak, az unalom mind-mind a házasság ellen szól. Nem véletlenül válnak el oly sokan gyerekük születése utáni másfél évben.
Szerencsére átvészelhető akár kettő vagy három gyerekkel is, akikkel szaporodnak a teendők, a gondok, és a szülők lassan már nem is emlékeznek arra, hogy valaha voltak kettesben, vagy ha sikerül is nekik együtt lenni, akkor fél szívvel a gyerekeik miatt aggódnak. A neveléssel kapcsolatos kérdések, elvárások, szokások is komoly konfliktusokká válhatnak, miközben változik a férj, változik a feleség mind külsőben, mind belsőben.
Nem, a házasság nem diadalmenet, amelyben majd boldogan haladnak fel a a hegyre a felek. Ha mégis képesek elfogadni az idő múlását, rombolását, ha mégis azt érzik, együtt jobb, mint külön, akkor van közös útjuk. Régen sem volt más, hiába mondogatjuk, hogy mennyivel jobb volt. Legfeljebb nem váltak el, mert nem volt hová menniük, nem nézte jó szemmel a család, lenézték az elvált felet, különösen a feleséget, és különben is arra szocializálták a lányokat, hogy tűrjenek, még akkor is, ha naponta megalázták, megverték őket, a megcsalásról nem is beszélve. Akkor se volt örömünnep, mert az emberek nem voltak szentek, kedvesebbek vagy kevésbé önzőek.
Ma azonban nyíltabban fel lehet vállalni, ha rossz egy kapcsolat. Manapság inkább ez történik, és a felek nem is törekednek megoldást találni, hanem fennen hirdetik, hogy válnak, mert az ellentéteket nem tudták megoldani. Hogy nem is nagyon próbálkoztak, arról nem szól a fáma.
De vannak, akik benne maradnak. Feltételezzük, hogy ők megküzdenek az idővel, a konfliktusokkal, vagy megértik, hogy a változás elkerülhetetlen. Ez a jobbik eset. A másik az, ha kifelé mutatják a tökéletességet, viszont halnak bele. Ők, akik a közösségi oldalakon mindent együtt csinálnak, kirándulnak, vacsorázni mennek, nyaralnak, pedig a fényképek elkészülte után már egymás torkának ugranak. Fő a látszat.
A harmadik csoport az, akit bántanak verbálisan és tettlegesen is, de nem mer, nem tud kilépni. Nincs lehetősége változtatni, mert senki nem segít neki, nem támogatja, és még anyagilag is a padlón van. Vagy abban a lelki állapotban van, amelyből nem tud kikeveredni, mert már nem érzi magát nőnek, embernek, szülőnek, csak egy rakás szemétnek.
A házasság nem álom. Pokolian meg kell harcolni minden egyes napért. Oly módon kell figyelni a másikra, ahogy sokszor képtelenek vagyunk, mert elfáradtunk, és semmi másra nem vágyunk csak egy kis magányra. Mégis, ha azt gondoljuk, annyi minden van, amiért megéri maradni, beszélgetni, segítséget kérni, ne adjuk fel. A 21.században lassan kuriózum lesz egy évtizedekig tartó elköteleződés, nem beszélve a gyerekek biztonságáról. Ez azonban csak akkor működik, ha még képesek vagyunk szeretni a másikat, ha még hajlandók vagyunk kompromisszumokat kötni, a százezrediket is, és hiszünk abban, hogy együtt érdemes.
Ne higgyünk a veszekedésmentes, langyos kapcsolatokban! Olyan nincs. Vagy az egyik fél benyel mindent. Ki kell mondani mindkét részről, ami nem felel meg, ahelyett, hogy naponta belehalnánk. Hogy fogkrémes tubus és a vécéülőke kinek fontos, döntse el magának, de azért vallja be, hogy indokot keresni a veszekedésre mindig lehet.
Ne meneküljünk, ha nem muszáj, viszont lépjünk ki, ha már belepusztulunk a fájdalomba. Egy életünk van, vigyázzunk rá!
Kép forrása: Pinterest
