Nem akarok újra meg újra a régmúlton rágódni, mert teljesen feleslegen folyton sorolni, hogy régen minden jobb volt. Nem, csak más volt. Akkor is voltak rossz dolgok, aljas, ártó szándékú emberek, de olyanok is, akik segítettek, felemeltek, ha elestél, és nem nevettek a hátad mögött, ha bajban voltál.
Ma egyszerűen máshogyan működnek a dolgok.
Nem tudom, más is megtapasztalta-e mostanság, hogy nem lehet közös programokat szervezni, mert a barátok, munkatársak már sose érnek rá. Kínkeservesen válaszolnak a meghívásokra, és ostobábbnál ostobább ürügyekkel bújnak ki a találkozások alól. A kollégáknak egyre ritkábban van idejük meginni egy kávét munka után, nem akarják meghallgatni a másikat, és suttogva vallják be a többiek háta mögött, hogy elegük van a panaszból, nyavalygásból. Ám, ha szórakozásról, koncertről, sétáról van szó, akkor sincs ez máshogyan. Egyre ritkábbak az otthoni összejövetelek, de az is, hogy egy társaság ki akarna mozdulni. Kivételek akadnak persze, de hatalmas szervezést és kitartást igényel minden egyes „buli”. És mindez nem azért problémás, mert pénzről van szó, vagy mert fel kell öltözni rendesen, hanem megszűnt az igény a közösségben eltöltött időre. Mintha az emberek egy része ghostingolna a saját környezetéből. Ez például biztosan nem a mai kor erőssége, és ebből a szempontból biztosan jobb volt régen.
Azt is megfigyelhetjük, hogy az emberek a 21. században nem tudják már visszaszorítani a fejükbe a gondolatokat. Pontosabban nem is akarják. Mindenki mindent ki akar mondani, legyen az kellemetlen, undok vagy épp aljas mondanivaló, és úgy élik meg, mintha ez az önmegvalósításuk része lenne.
Mérhetetlen módon megnőtt a kritikák, a követelőzések és nekem jár-kijelentések száma. Egyre többen érzik, hogy másoknak megmondani valamit okvetlenül szükséges, és itt nem az igazukról van szó. Csoportokban, iskolákban egyre feltűnőbb, hogy egy-egy szülő milyen módon képes nekimenni az óvónőnek, tanítónőnek. Olyasmiket követelnek, amelyekhez joguk sincs, és a feltételek se teszik lehetővé. Azt várják, hogy az óvoda, iskola megoldja a gondjaikat, ha arra van igény, hogy megszabaduljanak a gyerekeiktől, akkor tartson nyitva minden hajnaltól késő estig. Sarkítva bár, de azt is bátran ki merem jelenteni, hogy sokan nem szeretnek a saját gyerekükkel lenni, nem is tudnak mit kezdeni velük, ezért boldogok, ha minél később vihetik őket haza. Sajnos, erre nem egy vagy kettő példa adódik. De hogy ne csak az oktatást említsük, ami ezer sebből vérzik, a társadalom új szokása lett sértegetni minden szolgáltatót, mert manapság jóval többen hiszik királynak magukat, mint földi halandónak. Ezért kap hideget-meleget a bolti eladó, a buszsofőr, a körmös, és utána meg csodálkoznak, ha nem fogadja őket, nem kedves velük, vagy szimplán semmibe veszi őket. Régen, és megint ez a régen, de akkor is ezt kell mondani, nagyobb értéke volt a kétkezi munkának, eszébe se jutott senkinek bírálni az orvost, az ácsot, de az ügyvédet sem, most pedig senki se szent. Voltaképpen nincs olyan, amit valaki jobban ne tudna, máshogy ne látna. Ezzel nem lenne baj, csak néha nem kellene benyögni azt a sok ostobaságot, amit minden nap tesznek sokan.
A ma embere vajmi keveset akar gondolkodni, inkább kérdez, mert összefüggéseiben nem látja, vagy nem akarja látni az eseményeket.
Átalakul a világ, de ez nem biztos, hogy hasznára válik. Azok, akik régebb óta fiatalok, azaz a X-nemzedék meg a boomerek, ahogy ma hívják őket, nem tudják felfogni a tapasztaltakat. Nekik igazán nehéz megélni a kapcsolatok elsorvadását, a felületesség előretörését és azt a fajta munkamorált, ami eluralkodik a munkahelyeken. Ma mindenki hisztizik, ha nem az van, amit akar. Csapkodja az ajtót, felmondással fenyegetőzik, és keveseknek jut már eszébe, hogy a feladattudat léte nemrég még fontos volt, nem beszélve a lojalitásról, a becsületről és a kitartásról.
Ha tévedek, cáfoljanak meg, kedves olvasók! Túl borúlátó lennék, ami nem jellemző rám? Vagy egyszerűen nem jó helyen mozgok és élek? Mi erről a véleményük?
Kép forrása: Pinterest
