Apánk szörnyeteg volt. Meghalt. De mást nem mondhatok. Öngyilkos lett, de nem a szokásos módok egyikén. Nem törődött a testével, mert ő még az orvosoknál is jobban tudta, mire van szüksége. Lassan elveszítette a látását, majd egyik lábát, és a legvégén a másikat. Nem hitt senkinek, úgy hiszem, magának sem, de ezt nem vallotta be. Egész életében gyötört bennünket. Elvárt, követelt, ordított és ha simogatott volna, megijedtünk tőle. Ritka pillanatokban dicsért, de azt is úgy, hogy ne szaladjon el velünk a ló.
Hát igen, nem hiába áldoztam rád a pénzem, mondta, amikor egyetlen egyszer úszóversenyt nyertem. A második és harmadik helyezés szót se érdemelt nála. Ült a lelátón, és amikor látta, hogy vesztésre állok, felállt és kiment. Otthon meg se említette, sőt mintha szégyellte volna az ezüstöt és a bronzot. Ráparancsolt anyára, hogy tetesse el velem az érmeket, minek lógnak a falon. Majd, ha aranyat szerzek, akkor kitehetem.
A húgom sem volt jobb helyzetben. Anyám dús idomait örökölte, mindig is szeretett enni. Kiskorától husika volt. Nem kövér, de messze nem modell. Ő aztán nem úszott egy métert sem, mert rettegett a víztől, és nem csinált semmi olyasmit, amivel elnyerhette volna apánk szeretetét. Második volt a sorban, lány és dundóka. Még tetézte azzal, hogy közepesen tanult, és látszott rajta, hogy nem egyetemen fog kikötni.
Apa nem hagyta békén. Éjjel-nappal gyötörte, leszólta, volt, hogy hetekig nem kapott vacsorát, mégse fogyott. Nálunk ritka volt a szép, meghitt pillanat. Minden karácsonyunk ordításba fulladt, mert bár apa választotta a fenyőt, biztosan átverték, nem azt csomagolták neki, görbe volt a törzse, ritkásak a levelei, anya sem jeleskedett a sütésben. A bejglik rendre töredeztek. Máskor sem volt boldog, mert a munkahelye egy szarkupac volt, ahol hulladék emberek dolgoznak, a barátai becsapták, csak addig volt jó nekik, amíg fizette az italukat.
Apa legjobban inni szeretett, bár azt is megmagyarázta, ahogy indokolatlan dührohamait is. A feszültségnek utat kell törnie, mondogatta józan pillanataiban, de annak a feszültségnek, amit családjában okozott, nem volt kivezető nyílása.
Nekünk udvariasnak és kedvesnek kellett lennünk vele, sose szólhattunk vissza. Nem élesen, sehogyan sem. Ha volt is véleményünk, mélyen magunkban tartottuk, szó sem volt kamaszkori lázadásról, mert annak következményeivel számolni se mertünk volna.
Amikor a húgom hetedikes lett, egy nap úgy döntött, nem nadrágban megy iskolába. Anya kapott valakitől egy farmerszoknyát, és azt vette fel pólóval. Csinos, mondtuk neki, és látszott rajta, hogy nem érti igazán, mit is akarunk mondani. Frissen mosott haját vitte a szél. Meg is állapítottam, hogy szép lány lesz belőle, ha kihúzza magát. Nem tette még évekig. Apánk estefelé ért haza a kocsmatúráról, akkor látta meg. Mielőtt bármit is mondhatott volna a húgom, megütötte. Kurva, sziszegte, és faképnél hagyta. Éva szája sarkában megjelent egy vércsepp. Anyánk sikoltott, de ura tekintete belefagyasztotta a hangot. Tudtuk róla, hogy nem kellemes ember, de ilyesmit még nem tett. Másnap annyival intézte el, hogy nem tűri, hogy a házában valaki puccos szajhának öltözzön.
Anya nem mondott semmit. Máskor se, így nem lepődtünk meg. Kapott ő eleget az évek során, szóban, pofonban. Eszébe se jutott újabbért tartani az arcát. Én akkor nagyon haragudtam. Már nem voltam gyerek, tizenhat múltam, magasabb a családban mindenkinél, mégis csonkolt volt a lelkem. Már nem úsztam, nem volt rá pénzünk, így kosarazni jártam ki a fiúkkal a térre, és tanultam késő estig, mert orvosnak vagy mérnöknek kellett lennem. Utóbbi mellett döntöttem, nem bírtam a vért. Tudta a család, de hát miért is foglalkozott volna vele, hiszen a cél szentesíti az eszközt. Apám egyik józan pillanatában azonban belátta, hogy mégse játszhatok mások életével, mert az túllépne minden határt. Maradt a mérnöki pálya, amely nem tűnt szörnyűnek, csak akkor, amikor esténként magányomban képregényeket rajzoltam. Öldöklős, zombis szörnyűségeket, alaposan kidolgozva. Mindig volt bennük, hogy angyal, egy hős, vagy bármi, aki eljött és megmentett majdnem mindenkit. Volt, akit nem tudott. Egy ártatlant rendszerint beáldoztam. Az élet ilyen. Nem a jóké, inkább a rosszaké.
Apánk sose hagyta volna, hogy ezekkel keressem a kenyerem. Nyolcadikos voltam, amikor úgy értem haza a suliból egy májusi napon, hogy a szoba közepén hevert minden munkám, amit megtalált. Apró darabokra vágta őket, és később a konyhában röhögve csak annyit tett hozzá, hogy tüzet azért nem rakott belőlük, mert félt, hogy a ház is lángra kap. Amikor ezt mondta, egyenesen a szemembe nézett, és higgadtan, minden indulat nélkül beleböfögte, hogy soha többé nem akarja meglátni az ördög keze munkáját nálam.
Nem volt hívő, ez csak hangzatos szólam volt a részéről. Így a pokolfajzat, azaz én, nem rajzoltam hetekig, míg anya meg nem keresett, hogy tud egy helyet, ahová apám sose néz be, szóval, elrejthetem a dolgaim. Talán ekkor lázadt egyetlen alkalommal. A padláson rohadt egy kartondoboz tele kacattal, oda tettem ezután a kész és a félkész munkákat is. Ha nem látták, ott rajzoltam ettől a pillanattól kezdve. Anya küldött egy felkiáltójelet a telómra, ekkor lemásztam. Az ura hazaért vagy úton volt otthona felé.
Most, hogy nincs többé, sokszor gondolok arra, szerettem-e. Az egyik énem azt kiáltja, soha, mert nem lehetett szeretni, de a másik tiltakozik. Vannak olyan emlékeim még egészen kiskoromból, amikor horgászni vitt. Ketten voltunk a csendben és boldogan. Évit sose vitte, és nem is szeretgette, amióta eszem tudom. Nekem legalább megsimogatta a fejem.
A lány, ahogy hívta, számára idegen volt. A lány azért születik, hogy bajt hozzon a családra, mondta számtalanszor. Felcsinálják, felesel, nem kap jó munkát, hiába tanul, férjhez kell mennie, és még a családi nevet se viszi tovább, de elvárja, hogy lagzit csináljanak neki. Nem jó semmire, nem keres sokat, no meg szül, mint a nyulak, és aztán küldi haza a porontyokat megőrzésre.
Évi műkörmös lett. A legjobb a környéken. Precíz, pontos és kreatív. Nem ment férjhez, nem potyogtatta a kölkeit, hanem gyűjtögette a pénzét, majd alig múlt húsz, és elhagyta az országot. Nem szólt még anyának se, nehogy lebeszélje vagy elárulja. Apánk halálhíre Skóciában érte. Én hívtam fel. Hangjában nem volt se szomorúság, se düh. Küldjek pénzt a temetésre, kérdezte. Tiltakoztam, apa gondolt rá. Intézed, faggatott tovább. Aha, anya nem tudná. Jó, megyek, ha szólsz. Biztos, kérdeztem most én, mert arra számítottam, nem fog jönni. Persze. Hadd legyek ez egyszer jókislány. Szárazon felnevetett, és tudtam, nem fog egy könnyet se ejteni. Megértettem, mégis fájt a szívem. Apánkat csak én gyűlöltem és szerettem egyszerre. Még anya sem. Ő talán nem is gyűlölte, csak félte.
Eltemettük, nem sirattuk, de amikor megszületett a fiam, a nagymama első szava ez volt: tiszta Jóska. Megdermedtem. Ennél nagyobb sértést nem mondhatott volna. A baba elsírta magát, ráncos, öregecske arcán folytak a könnyek, ahogy az enyémen is, és csak fohászkodni tudtam azért, hogy anya mondata ne legyen ómen.
Kép forrása: Pinterest
