A lány szép volt, mint egy angyal. Úgy ült a villamos kopottas székén, mint egy megfáradt égi lény, aki tudta, hogy nem ért aznapi dolga végére, de nem érdekelte. Elvégre talán az angyaloknak is jár a pihenés. Ezt gondolta a vele szemben ülő asszonyok egyike is, de nem merte kimondani. Ismerte vele tartó anyósának éles nyelvét, és jó ideje nem volt ereje szembeszállni vele.
A lány, hosszú, barna hajával kifelé bámult az ablakon, és hagyta, hogy a karjaiban fekvő fiúcska elszenderedjen. Valamit súgott a fülébe, de a gyerek nem nyitotta ki a szemét. Valószínűleg nem hallotta. Alig lehetett nyolc-tíz hónapos, nehéz lett volna megmondani. Párnás keze ernyedten lógott mellette, és a világot kizárva messze utakon kóborolt. A lány se volt anyakorú, már ha ezt lehet mondani a tizenhat-tizenhét évesekre. Inkább a nővérének látszott.
A villamos utolsó kocsijának utasai nem beszélgettek egymással. Csoportok jöttek-mentek, de a legtöbben a telefonjukat bújták, míg mások fásultan bámultak ki a körútra, amely az utóbbi években sokat veszített a fényéből. Már jóval kevesebben sétáltak a kutyapiszokkal tarkított járdákon kirakatokat bámulva. A kutyák piszka régi probléma volt, mert még mindig akadt, aki nem szedte fel lustaságból, vagy mert nem hozott zacskót, de leginkább, mert nem érdekelte. A lánnyal szemben ülők közül az idősebb, a nyughatatlanabb nem bírta tovább, és halkan megjegyezte a menyének, hogy szomorú látni, hogy egy ilyen fiatal teremtés mennyire ostoba, hiszen ennyire hamar tönkretette életét egy babával.
Az angyal hallotta, szemhéja megrebbent egy gyenge pillanatra, de teste máshogyan nem jelezte. A szemben ülők másikának arca idegesen megrándult, mert amitől tartott, bekövetkezett. A kígyó marásra készült, egyelőre még lesben állva méregette áldozatát. Mégis úgy gondolta, jobb, ha nem válaszol, talán akkor abbamarad a piszkálódás. Tévedett.
– Nézd csak meg! Hihetetlen, hogy a mai világban nem tudják egyesek, hogy lehetne védekezni. Azt megérteném, ha akkor lett volna fiatal, amikor én. Nekünk nem volt lehetőségünk. De manapság… Ehhez butának kell lenni.
Az angyal visszafordította tekintetét, amely az ablakon túli életet pásztázta, majd megsimogatta a kisfiú fejét. Arra gondolt, hányszor, de hányszor fogja még hallani ugyanazt, amit anyja is szajkózott. A butaságról és a szexről szóló meséket kívülről fújta, és nem értette, miért hiszik az emberek, hogy változtat valamit a dolgok, ha arcába vágják. A kisfiú már ott volt, nem lehetett visszacsinálni, és nem is akarta volna. Ha anyja nem gyűlölte volna meg érte, akkor talán nem is lett volna ennyire nehéz, hiszen apja mellette állt. Ő segítette pénzzel és bérelt neki egy csúnyácska garzont. Látogatni nem látogatta, mert az új felesége megtiltotta neki, de akkor is ott volt a háttérben, ahogy senki más. A lányok, a „nagy” barátnők is lassan felszívódtak, hisz nem tudott velük bulizni, és a suliból is kimaradt. Az a fiú hallani se akart róla. Egyetlen egyszer beszélt vele a terhességről, de csak megrántotta a vállát, és annyit mondott, védekezhetett volna a lány is, ha akart volna. Miért mindig a fiúkra hárítják ezt?
– Nincs igazam? – kérdezte hosszú, üres másodpercek után a kígyó. Menyére pillantott, a gömbölyű, unalmas háziasszonyra, akit nem szerelemből vett el a fia, és várta, hogy bólogasson, ahogy szokott. Elvégre mi más dolga lett volna ebben a pillanatban?
– Nincs! – hangzott a tömör válasz, amelyet amaz meg se hallott.
Valószínűleg nem jutott el a füléhez, mert ezt a szót nem ismerte. Legalábbis nem ebben a kontextusban. Ahhoz volt szokva, hogy mások bólogatnak neki.
Az angyal ismét megsimogatta gyereke arcát, majd észrevétlenül kihúzta magát. Teste jelezte, hogy kész felvenni a harcot. Eleget nyelt már.
Amikor kiderült, hogy terhes maradt, már késő volt bármire. Ha előbb tudja meg, talán elveteti, talán gondolkodik a lehetőségen, hogy kiugrik a tizedikről, de ahogy átlépett a második trimeszterbe, minden efféle gondolat megszűnt benne. Ez a gyerek jönni akart. Őt választotta és ez nem lehet véletlen. Hogy apa nem kellett neki, az se. Ha neki ez az útja, akkor nem lehet gereblyével újat húzni az erdőben. Hagyni kell, mert ennek van értelme. Ilyesmikre előtte nem gondolt, de nagyanyja folyton ezzel foglalkozott, és ő ültette el a fejében karma csíráját. És különben is, ki ő, hogy megakadályozza egy másik ember életének folyását? Gátat építsen az, akinek van elég faanyaga.
Belenyugodott a ténybe, hogy most kanyart vesz az élete, de tudta, hogy minden kanyar után jön egyenes szakasz is.
A villamos már a Petőfi hídon járt, amikor a kisfiú kinyitotta a szemét. Nem sírt. Álmosan pislogott, majd a kígyóra mosolygott. Az elfordította a fejét. Menye döbbenten vette tudomásul, hogy a jégszív nem olvad meg, pedig a hőség hatalmas volt kint is, bent is.
– Anyuka, a harmadikon leszállunk! – mondta neki, de az megrántotta a vállát.
– Jól van, nem kell okoskodni! Ha nem tudnám, akkor se tévednék el, mint egyesek, akik nem tudják, mi a jó nekik! – azzal a lányra meredt, mintha ő pontosan tudta volna, mi a jó egy idegennek.
A kisfiú váratlanul elsírta magát. Kiesett a cumi a szájából, ez okozta átmeneti szomorúságát. Anyja a lába közé nyúlt és kihalászta onnan, majd táskájában kezdett kotorászni. Ő is a harmadik megállónál szállt le, ahogy amazok. Felállt és jelzett, a fiúcska közben a vállán nyugtatta a fejét. Nem nézett rájuk, de előre engedte az idősebbet, aki annyira sietett, hogy megbotlott az alsó lépcsőn és térdre zuhant. Hangosan feljajdult a gyors reccsenést követően. Menye odaugrott és megpróbálta felsegíteni. Néhányan türelmetlenül figyelték a jelenetet, aztán kikerülték őket.
– Alázat! – suttogta az angyal, és hátán egy méretes hátizsákkal átfurakodott a tömegen, amely felszállni készült. Ahogy a járdára lépett, elszégyellte magát. Legszívesebben visszaszívta volna azt az egy szót. Alázat, súgta magának is intőleg, hogy értsen a szóból, és megnyomta a kapucsengőt, amely özvegy Balga Antalné nevére szólt.
A kisfiú a kapura mosolygott, pedig nem lépett be és ki egy teremtett lélek se. Az ő szíve még nem volt tele kígyóméreggel.
Kép forrása: Pinterest
