Bizonyára sokan folytatták a mondást magukban, de vajon tényleg ilyen a való élet? Biztos, hogy mindent kibírunk, csak akarni kell? Tudjuk, hogy az ember veszélyben, hatalmas traumák közepette olyasmire is képes, amire soha nem hitte volna, viszont a spirituális körökben elhangzó mondatok közül ez az egyik, ami nálam kiveri a biztosítékot. Mintha minden csak arról szólna, hogy akarjuk-e vagy sem, tehát van-e kedvünk erősnek lenni vagy nincs. Egyáltalán nem hiszem, hogy nincsenek olyanok, akik a gödör aljáról ki ne tudnának kapaszkodni a leglehetetlenebb körülmények között is, mégse gondolom, hogy minden szörnyűség, ami egy embert ér, az okvetlenül megerősíti. Valljuk be, ismerünk olyanokat, aki beleroppannak a bajokba,depressziósak lesznek, és élni se akarnak egyes tragédiák után.
Ugyanennyire bosszantó egy másik mondás, amely szerint a Teremtő, Jahve, az Univerzum, nevezzük bárhogyan, annyi terhet tesz az emberre, amennyit az elbír. Ez hatalmas tévedés, hiszen egyeseknek jóval több jut, mint másoknak, és nem biztos, hogy képesek a hátukon vinni anélkül, hogy bele ne szakadna a szívük. A világban zajló események és azok hatása az emberekre sosem volt igazságos, hiszen sokszor nem tudjuk megmondani, egyeseknek miért jut több a húsosfazékból, mint másoknak. Azt se, miért sújt több szenvedéssel valakit a sorsa, mint a körülötte élőket. Természetesen erre azonnal az a válasz, hogy ő ezt választotta magának, mielőtt leszületett. Ha ez így van, akkor én nehezen tudom elhinni, hogy valaki annak poklát akarja, hogy gyereke meghal, vagy évekig beteg, esetleg ő maga éli a kínok kínját. Vajon azon a helyen, ha létezik, ahol mi írjuk sorsunk könyvét, miért választ magának valaki borzalmas halált, vagy szenvedéssel teli napokat? Pokolian nehéz elfogadni, hogy vannak vagy lennének olyanok, akik gyilkosság áldozatai akarnak lenni, vagy éppen tinédzser korukban akarnak eltávozni mérhetetlen szomorúságot hagyva maguk után.
Ugyanennyire megemészthetetlen számomra a vonzás törvénye. Amikor csak lazán odaszól valaki, hogy ne beszéljek ilyesmiről, mert bevonzom. Érdekes módon, a rosszat sokkal inkább be lehet a hívők szerint, mint a jót. A félelem azt mondatja velünk, hogy ne merjünk még gondolati szinten se foglalkozni olyasmivel, amitől rettegünk. Ilyen a halál, a betegség, a fájdalmak. Ugyanis ezzel képesek leszünk magunkhoz hívni. Ebben az esetben magyarázza el nekem valaki, hogy miért nem történik velünk annyi jó, mint ahányszor kívánjuk? Hány meg hány ezer vizualizálja magának a nagy szerelmet, házat, nyaralót, soványságot, sikert és mégse következik be? Ennyien csinálnák rosszul? Ha ez így van, miért nem tudjuk elérni, hogy megtanuljuk a jó módszert? Aki olvasta a Titok c. könyvet, biztosan sokáig hitt benne, sőt dolgozott rajta, hogy vágyait leírja, lerajzolja, elképzelje. Jó lenne tudni, kinek következett be mindaz, amit várt, amit kigondolt? Ha mindez keveseknek, akkor miért hisszük, hogy elég a betegségre gondolnunk, máris elindul felénk?
Tagadhatatlan, hogy az emberi elme csodákra képes. Gyógyít, nyugtat, ellazít, de tárgyakat mozgatni igen ritkán tud, már ha hiszünk ebben. Azt olvastam valahol, hogy ha ki akarjuk próbálni elménk erejét, és most nem a gyógyítás, öngyógyítás területén, akkor gondoljunk egy héten át minden nap arra, hogy elromlik a kenyérpirítónk. Aztán nézzük meg, megtörtént-e! Nem valószínű, de ha igen, akkor se azért, mert mi ezt akartuk. Sajnos, ennyire jól nem tudjuk működtetni agyunkat, mert ha tudnánk, a lottósorsoláskor a golyókat is irányíthatnánk.
És még egy ma igen elterjedt mondat veri ki nálam a biztosítékot. Mégpedig az Engedd el! Te jó ég, ha ezt meghallom, megkaparom a falat. A gondolkodás nem egy koszos szoba, amit csak úgy ki lehet seperni. Hiába hazudjuk, hogy ez most nekem nem fáj, azért még fáj, de ugyanilyen, ha azt soroljuk, hogy most nem törődünk vele, nem foglalkozunk a gonddal, bajjal… Ez nagy átverés, mert azáltal, hogy nem akarunk rá gondolni, még inkább tesszük. Arról nem beszélve, hogy nem oldódnak meg, mert mi nem veszünk róluk tudomást.
Vegyünk példának egy szerelmi bánatot vagy megcsalást, ami igen gyakori a hétköznapokban. Mondhatja nekünk bárki, hogy engedd el, amikor a szívünk, lelkünk majd beleroppan a fájdalomba. Az érzéseket nem tartjuk a kezünkben, mint valami madzagot, és ha elegünk van, akkor majd elengedjük. Milyen könnyű lenne, ha így működne a világ! Kis takarítással üres lenne az agyunk, és csak azoknak a gondolatoknak adnánk teret, amelyek pozitívak, vidámak.
Ha a kedves olvasó nem egyezik velem, ne bánja, esetleg próbáljon meggyőzni arról, hogy életében rendszeresen tudja irányítani a jót, és meséljen arról, milyen fontos dolgokat vonzott be pusztán a gondolataival. Nem úgy, hogy tett érte, hogy dolgozott reggeltől estig, gyűjtögetett, örökölt vagy bármi…Szimplán várta a csodát és megérkezett. Legyen az ember, tárgy vagy bármi.
Ha kiderül, hogy tévedek, örömmel elfogadom és beismerem, sőt tanulni is hajlandó vagyok. Egyelőre azonban kételkedem abban, hogy ha erősen koncentrálok, egyszer majd Urbinoban fogok élni, mert csodálatos város és engem vár. Onnan szeretnék millió írást küldeni, és megígérem, ha ott leszek egy pazar kőház egyik szobájában, ahonnan csodás kilátás nyílik a tájra, a sorozatok napi szinten elérhetők lesznek. Olykor majd a várost járom és idegenvezetést tartok az ott született Raffaello Santi életéről, hisz az jól jövedelmez. Remélhetőleg.
Kép forrása: Pinterest
