Szülőként természetes, ha mindent megadunk gyerekünknek, amire vágyik, és amit megengedhetünk magunknak. Ezt ígérjük meg önmagunknak még a kezdet kezdetén, mert úgy érezzük, nem szenvedhet hiányt semmiben. Ezalatt nem az ételt, a második pár cipőt értjük, vagy a hatodik pólót érjük, hanem erőn felül akarunk teljesíteni. Ma sokan ezt azzal magyarázzák, hogy nekik nem jutott ebből-abból, és szenvedtek. Nem kaphatták meg, legyen szó bármiről, és ezért fájt a szívük. Irigyen bámulták az osztálytársaikat, akik még gúnyolódtak is rajtuk…Sorolhatnánk a sérelmeket, amelyeket meg akarunk torolni, vagy jó esetben orvosolni szeretnénk. Vajon miért fontos, hogy gyerekünknek ne fájjon a szíve? Hasznos az, ha minden kívánsága után szaladunk, vagy első szóra ugrunk?
A változó világ egyik terméke lett az, hogy a szülők mindentől kímélni akarják a gyerekeiket, legfőképp a lelkük megmentése lett az életcéljuk, nem beszélve az unalomról, szívfájdalomról és keserűségtől. Ugyan miért? Leheteséges úgy leélni egy életet, hogy soha nem érzünk csalódást, nem utasítanak vissza bennünket és vágyainknak semmi nem szab határt? Mindannyian láthatjuk, hogy gazdagnak lenni jó, de nem ad boldogságot. Az sem, ha mindenünk megvan, amit szeretnénk. Miért ne vágyakozhatnánk valami után, ami nem pottyan azonnal az ölünkbe?
Megmagyarázhatatlan, hogy a ma embere a legkisebb kudarcot is mekkora tragédiaként fogja fel. Mintha elgyengült volna a test és a lélek az idők folyamán, és semmi, de semmi nem annyira fontos már, mint az, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, magyarán, boldogok legyünk. Ezt vetítjük ki a gyerekeinkre, hisz nem engedjük meg nekik, hogy megtapasztalják, létezik visszautasítás, újbóli próbálkozás, és a kitartás nem ördögtől való, nem beszélve a türelemről.
Ha nekem nem volt meg mindenem, akkor okvetlenül el kell halmoznom a gyerekem? Ez valóban azt a célt szolgálja, hogy elégedett legyen? Nézzük csak meg a felnövekvő generációkat! Tisztelet a kivételnek, de a legtöbbje szeret követelőzni, elvárni és úgy gondolja, lúzer az a szülő, aki nem képes teljesíteni vágyait. Ezek a vágyak nem a türelemre és a munkára épülnek, egyszerűen csak kiejtik a szájukon,mit akarnak, és a szülők palackból kilépő dzsinnként ugranak, és nem három, hanem százhárom alkalommal adják meg, amit a gyerek akar. Tényleg ez a boldog élet kulcsa? Ezzel nem arra tanítjuk őket, hogy semminek nincs értéke, és nem kíván tőlük erőfeszítést, csak a csodalámpát kell használni, és már rendben is van minden?
Mi lesz egy olyan gyerekből, akinek kiskorában nem mondanak nemet? Aki csak azt tapasztalja, hogy ő fantasztikus és csodálatos? Lehetne, de ilyen nincs. Ha közösségbe kerül, mások nem ugyanazon a szemüvegen át látják őt, ahogy a szülei. Majd csalódik később eleget, védekezik az anya és az apa. Ne legyen már neki most rossz! Rossz, de mi? Hogy nincs százezres edzőcipője vagy félmilliós telefonja? (Ha nekem nem lehetett, akkor legyen meg neki, mert én azért élek, hogy ő ne szenvedjen hiányt!) Szülőként félreértelmezett feladat cseléddé válni, mert azt hisszük, így fognak szeretni bennünket, no meg tisztelni, hisz erőn felül adtunk magunkból. Vagy a pénztárcánkból, mert időnk és erőnk nincs már elég, de kompenzálunk.
Egy gyerek, aki megszokja, hogy nincs számára lehetetlen kívánság, nem azt fogja érezni, hogy a világ határtalan, hanem, hogy miatta forog a Föld, és egyre erőszakosabban fogja hajtani a magáét. Kamaszkorában már be is szólogat, és meg is alázza szüleit, ha ők beérik kevesebbel, mint mások.
Miért nem hagyják egyesek, hogy a gyerek megdolgozzon a sikerért, a munkája gyümölcséért? Mi baja lenne, ha rájönne, hogy lustán, puhán és követelőzve nem lehet a világban boldogulni? Mi a csoda lett a mostani emberekkel, akik nem akarják, hogy felnőjön a gyerekük, és ezt azzal érik el, hogy nem lökik ki a fészekből, hanem még vissza is édesgetik, pedig a saját életüket kellene élniük?
Hogy fogják így megérteni, hogy csak munkával, gyakorlással és folytonos próbálkozással lehet előre haladni? Ha nem nevelünk kudarctűrő utódokat, akkor akár az első szerelmi csalódásnál könnyen tragédiába fordulhat az életük. Régen, ha valakinek szerelmi bánata volt, sajnáltuk, nyugtattuk, és elmondtuk neki, hogy bár hihetetlen, de elmúlik egyszer, legyen erős. Ma ilyesmit nem lehet mondani, mert azonnal megroppannak, és öngyilkos gondolatok foglalkoztatják őket. Hogy tudnák elfogadni, hogy valakinek nem ők kellenek, amikor mindig úgy tudták, hogy a lényük az élet megkoronázása?
Senki se állítja, hogy a szenvedés jó, azt se, hogy a földbe kell döngölni a gyerekeket, hadd szokják, hogy a sorsa durva, viszont fel se kell menteni minden alól, csak azért, mert mi egykoron nem élveztünk maximális jólétet. Szülőként nem a cselédsors az életfeladatunk, nem az, hogy pénzeljük őket a végtelenségig, főleg, ha semmi szorgalom és akarat nem lakozik bennük.
Tegyünk meg mindent, amit csak lehet, de ne úgy, hogy erőnk és időnk bánja. Vegyük már észre, hogy ez nem a szeretet jele, mert idővel furamód cserébe legfeljebb némi fintorgást kapunk. Nem vagyunk és nem lehetünk a saját gyerekeink szolgája, boldogságuk garantálója. Emberek vagyunk, nők és férfiak, kijöhetnénk már ebből a 21. századi önkéntes rabszolgaságból, amibe dalolva sétáltunk bele, miközben beledöglünk az igyekezetbe, hogy elkényeztessük csemetéinket.
Mellesleg ezt ők észre se veszik, mondván, nekünk mi más lenne a dolgunk? Lenne, csak elfelejtettük, hogy szülőnek lenni nem egyenlő a mosolygó rabsággal.
Aki viszont erre vágyik, szíve joga, csak ne lepődjön meg, ha hálátlanságot tapasztal. Ez is törvényszerű következménye a határok és elvárások nélküli nevelésnek.
Kép forrása: Pinterest