„Jó, hogy vannak álmaink, mert nélkülük elviselhetetlen volna a valóság. Csalhatjuk magunkat a valósággal is. Az még sokkal veszedelmesebb álom.”
(Erich Maria Remarque)
Ryan Gosling… Nem, ő sose volt álmaim pasija, pedig a Szerelmünk lapjaiban is helyes volt, mégse voltam szerelmes belé, ahogy minden második színészbe akkortájt. Ahogy öregedett, egyre jobb pasi lett, de a Barbie-ban nálam kiverte a biztosítékot. Ken…Istenkém, ki a mennyben lakozol! Tényleg van az a pénz, amiért ezt a filmet érdemes volt elvállalnia? Ahogy kinéz, az maga a förtelem, de amikor a megjátszott hahahá-t mondja, attól a szőr feláll a hátamon.
Tudom, nagyon menő azt állítani, hogy Barbie a modern nő megtestesítője, tele lelki sérelmekkel, elgondolkodtató problémákkal, önmegvalósítási törekvésekkel és nem utolsó sorban félelemmel a haláltól, mégis ki merem mondani, hogy az egész film egy elhibázott, hosszúra nyújtott Mattel-reklám, csakhogy ne merüljön feledésbe egyik kedvenc termékük, a szőke csodalány. Barbie, amelyiket Margot Robbie személyesít meg(aki nem látta, annak mondanám, hogy a filmeben igen sok Barbie van, mert ott minden baba az), szép. Egyszerűen csodás rajta minden babaruha, és ötévesforma kislányok és nosztalgia után ácsingózó idősebb hölgyek talán a külseje miatt elvarázsolódnak, no de a többi, ami a filmben van… Kövezzen meg érte bárki, merő pénzkidobás volt a tavalyi év nagy vászonmeséje.
Mindezek fényében éjjel Kennel álmodni talán nem tűnik meglepőnek, ám ami mögötte van, az más tészta. Miután elköszöntem a rózsaszín műanyagországtól, éjjel visszarepültem a középiskolás éveimbe, amikor kollégiumban laktam. Nem volt a kedvenc időszakom, főleg a korai lámpaoltás, és a folyosón lévő zuhanyzók miatt. És álmomban, ahol lehettem volna egy medencés buliban is, mégse oda vittem vissza magam, Barbie-val kerültem egy szobába. Ugyanolyan voltam, mint régen: szeretetéhes és figyelemre ácsingózó átlagos lány, akinek egy bombázó jutott szobatársnak. Ám én azonnal beleálltam a legjobb barát szerepébe, és Ryan Goslingot szemeltem ki magamnak lelkitársnak. Az álmok mezején péntek délután volt, amikor én minden más esetben már csomagoltam a szennyest, és indultam volna haza, de megjelent Ken, és pontosan a mellettem lévő ágyra feküdt, majd néztük a plafont és ábrándoztunk. Minden pontosan olyan volt, mint megboldogult lánykoromban. A plafon is.
Nem voltam különleges lány(sem régen, sem most), de arra vágytam, hogy a fiú észrevegyen engem. Barbie helyett. Vajon az ember mikor hagy fel az álmodozással, gondoltam reggel kelve, de akkor más se járt az eszemben, minthogy a csalódott srácot megmentsem a szélhámos, nagyképű szőkeségtől? Én, az odaadó, a kedves és önzetlen… Közben meg az járt az eszemben, hogy Ryan Gosling nem tudja, milyen szép a combomon a bőr, milyen elképesztően sima.
Másnap ezen vigyorogtam legtovább, bár az igazságtól nem áll távol. De ő csak panaszkodott, én meg lekéstem az egyik buszt, aztán a másikat, mégse bántam, mert megint és mindig jó akartam lenni. Amikor már majdnem sínen voltam a végtelen nagy megértésben és vigasztalásban, amikor Ken baba teljes figyelme rám irányult, és amikor Ryan Gosling úgy mosolygott, ahogy még soha, megjelent tökéletes ellenfelem abban a kockás, kisasztalterítőből szabott ruhácskában, és menten, talán még annál is gyorsabban elfelejtődtem. Ken felpattant, odarohant hozzá és… huss…felébredtem, mert odakint megszólalt egy autóriasztó.
Az egész álom iszonyú valóságos volt. Mindemellett megmutatta, hogy mi nők, vagy lehet, hogy csak én, sose érünk meg igazán, és képesek vagyunk bármikor ismeretlen színészek iránt rajongani kortól és állapottól függően? Talán… Mindenesetre nem tudom, mi volt riasztóbbb: gimnazistának lenni megint, vagy rájönni, hogy Barbie minden csatát megnyer. Esetleg a combom simaságán röhögni fél napig, mert elképesztő, hogy az álmok milyen ostoba tréfát űznek az emberrel…
Kép forrása: Pinterest
