„Mindig megdöbbenek azon, hogy az emberek mennyire magától értetődőnek tartják a békét. Én mindennap hálát adok érte. Nem mindenkinek jut béke. Férfiak, nők és gyerekek milliói élnek háborúban, számukra a valóság az erőszakról, elpusztított otthonokról és ártatlanul kioltott életekről szól. Ha pedig biztonságban akarnak élni, egyetlen választásuk marad: elhagyni az otthonukat, és a menekültlétet „választani”. Nem mintha ez valódi választás lenne.”
(Malála Júszafzai)
Amikor régen az iskolában a háborúról tanultunk, akkor csak számokról és dátumokról szóltak. Voltak hősök, elesettek, harcok és mindent eldöntő csaták. Bemagoltuk, mert muszáj volt, de nem éreztünk semmit. Azok a háborúk régen voltak, ostoba célokért folytak, és úgy hittük, bármi is történt, soha nem történhet meg újra. A számok mögött nem voltak valódi férfiak, nők és gyerekek, akik szenvedtek, éheztek, akiket bántottak vagy megerőszakoltak. Kevés szó esett arról, mi a félelem, az ínség, amikor nincs elég étel a hátországban, miközben a frontokon meghaltak a katonák. A háborút mindig olyanok irányították, akik tisztes messzeségből figyelték a kimenetelét, és nem jutott el hozzájuk a rettegés vagy a könny. A harcokban fiatal srácok vagy tapasztalt vén rókák estek el, akik egykor asztalosok, nyomdászok, szakácsok voltak, és nem sokakat érdekelt, hogy milyen volt az életük a szörnyűségek előtt.
Mindig van egy háború előtti és egy háború utáni világ. Ami előtte van, természetes, nem is értékeljük különösebben, mert a béke távoli fogalom. Négy betű, semmiség, hiszen olyan, mint a levegő, annak se örvendezünk napjában ezerszer, mert van. Ami megvan, ami a miénk, az sokkal kevésbé értékes, mint amit elveszíthetünk. Ilyen az emberi természet.
A háborút a férfiak kezdik, de nemcsak ők szenvedik el. Ha kicsit is elgondolkodunk azon, miért törnek ki, bár az okokat tudjuk, nem értjük. A hatalomért? Gazdasági célok miatt? Ki kell próbálni a fegyvereket? Túl sokan vagyunk már a Föld bolygón? Mindez lehet együttesen is, de akár egyesével egymás után.
Mi, akik a 21. században élünk, aligha emlékezünk arra, hogy nincs ivóvíz, hogy bántottak bennünket, mert más a vallásunk, bőrszínünk, nemi identitásunk vagy nézeteink különböznek. Természetesen a mindennapokban megszenvedhetjük mindezeket, de szerencsére ritkán ölnek meg valakit Európában mindezekért. A háború egyenlő a szenvedéssel. Nem tudjuk, nem éltük át, és azok, akik még köztünk vannak a múltból, már ritkán mesélnek. Pedig a délszláv háború se volt olyan régen. Mégis félrenézünk, és úgy vagyunk vele, mint a balesetekkel, amelyek csak másokkal történnek…
A szörnyűségek nem válogatnak, ahogy a szörnyetegek sem. Ők azok, akiknek sakkbábu a gyerekünk, a férjünk, apánk, és saját céljaink érdekében beáldozzák az életüket. Már nem halljuk meg azokat a meséket sem, hogyan zártak táborokba embereket, végeztek ki, hogyan erőszakoltak meg nőket vagy csonkítottak meg tízezreket.
Ma a háború szinte karnyújtásnyira van tőlünk. Beszivárog a bőrünk alá, és nem értjük, nem hisszük el, hogy egyes vezetők miért akarnak mindenáron pusztítani. Tényleg ilyen az emberi természet? Gyarló, szánalmas és hatalmat akaró? Igen! Mindenáron? Persze, hiszen a háború hasznot is termel, de nem azoknak, akik meghalnak, akik elveszítenek valakit mások érdekei miatt. Lehet hangzatos frázisok mögé bújni, lehet ideológiát gyártani, de amikor elveszítünk valakit, amikor nem jön haza a csatából, amikor ágyútöltelék lesz, akkor nem számít semmi.
Érdekes, hogy a nők nem indítanak háborúkat. Most is vannak a világban női vezetők, de bennük nem merül fel, hogy jó lenne a fél világot kiirtani. A nők másképpen látják a világot, de az évezredek tapasztalatai se voltak elegendők, hogy a férfiak tanuljanak tőlük.
Forrong a világ, de még egyelőre nincs közel a baj, gondoljuk, és készülünk a nyárra. Még elutazunk, még pihenünk, még nagy levegőt veszünk, veszekszünk a párunkkal vagy a gyerekünkkel… Talán így van ez rendjén. Kis pontok vagyunk a világmindenségben, és a legrosszabb az, hogy észrevétlenek és beáldozhatók. A mohácsi csatában elesett kb. 30 ezer ember, az első világháborúban 37 millió katona, a civilek és a hadifoglyok száma is óriási, de megint csak számok. Hogy szerető apa volt, gondoskodó, óvó, hogy dolgozott látástól-vakulásig, nem számít. Ahogy nem is fog soha.
Soha nem szabadna háborút indítani. De vannak köztünk olyanok, akiket nem érdekel senki és semmi önmagukon kívül. A bennük élő sérült gyerek felébred, és büntetni akar, mindegy mekkora árat fizetünk érte. Csak a kisember szenvedi meg azt a szeretetlenséget és hatalomvágyat, amit a vezetők élnek meg, nem beszélve a gazdasági érdekekről, pontosabban a pénzről. A háború egyenlő a pénzzel, egyesek meggazdagodásával, másoknak viszont a pokol jut…
Az ember semmiből nem tanul. Látszik. Nem változik, csak a technika segítségével rájön, hogyan öldököljön hatékonyabban.
A Jóisten mentsen meg bennünket az ilyenektől, és óvjon, mert úgy tűnik, a történelemkönyvek mostanában életre kelnek.
„Az ember ma nem csak azzal a lehetőséggel rendelkezik, hogy a múlthoz hasonlóan elpusztítson más embereket. Az ember elpusztíthatja, megsemmisítheti az egész emberiséget. Ez a probléma még sohasem vetődött fel így, legfeljebb költők, próféták és látnokok felhevült fantáziájában. Ma ez – valóság. Az ember előtt új, szörnyű szakadék tátong. Az ember történelme olyan dimenziókat vesz fel, amelyekkel eddig nem rendelkezett. Ennek következtében az emberek, szervezeteik és az államok közötti kapcsolatok egész problematikája is új dimenziókat ölt. A háború olyasvalamivé válik, ami minden eddigitől különbözik. Mindenki öngyilkosságának lehetőségévé lesz, az összes emberi lényeké és az egész civilizációé. A béke pedig, amelyre mindig, mint valami „jó”-ra gondoltunk, olyasvalamivé lesz, ami más is, több is: szükségszerűség, ha az ember nem akarja önmagát megsemmisíteni.”
(Palmiro Togliatti)
Kép forrása: Pinterest
