Szokássá vált egy ideje, hogy az iskolában a gyerekek megajándékozzák egymást, amit legtöbbször „angyalkázásnak” hívnak. Ugyanez jelen van különböző szakkörökön vagy különórákon, ahol a gyerekek kihúzzák egymás nevét és várják, mit kapnak az „angyaluktól”. Az elgondolás nem rossz, ahogy sok más esetben sem az ötlettel van gond. Hozzá kell tennünk, hogy sok gyerek kap túlontúl sok ajándékot, annyit, amennyit egyszerűen nem tud feldolgozni, értékelni meg végképp. Mivel akadnak, akik megtehetik, hogy tucatjával vásároljanak gyerekeiknek, mondván a karácsony az karácsony, épp annak örömét veszik el, hogy gyerekük annak örüljön, amit annyira várt. Manapság túl sokfelől kapnak valamit a gyerekek, az árukról nem beszélve. Természetesen ennek ellenkezőjére is bőven akad példa.
Az iskolai ajándékozás lehet(ne) akár szép szokás is, de annál inkább konfliktus forrása. Ha jól van előkészítve, jobban sül el, mintsem remélnénk. Abban az esetben, amikor megbeszéli a közösség, hogy teszem azt, készíteni is kell valamit, és a mellé lehet venni egy apróságot, akkor mondhatjuk, hogy két legyet ütünk egy csapásra. Majdnem. Az otthon összebarkácsolt dolgok, legtöbbször csak egy rajz, soha nem okoznak akkora örömöt, mint a boltban vásárolt. Tagadhatatlanul a kukában végzik, hiszen nem sok gyerek díjazza a gipszangyalkát, mécsest vagy a hajtogatott fenyőfát. A probléma akkor is felerősödik, amikor nem határoznak meg a vásárlásra kijelölt pontos összeget a csoporton belül. Még akkor se egyszerű, ha igen, mert egyesek így is túllépik, vagy épp ellenkezőleg, mert nem képesek még erre az ajándékra is költeni, így néznek otthon valamit, ami megmaradt a régi, hasznavehetetlen, kapott dolgokból.
Ha a gyerek valami gyönyörűt ad, akkor elvárja, hogy ő is azt kapjon. A csalódás jelen lesz sajnos majdnem minden esetben. Vagy van neki olyanja, vagy épp utálja, esetleg nem illik hozzá. Ebben az esetben se éri el a célját. Sajnos, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, amikor valaki nem tudja már képtelen kigazdálkodni az osztályba szánt angyalka csomagját, így pokolian szenved, szégyenkezik. A gyereknek fáj, hogy ők csak ennyire képesek, nem mer örülni a kapottnak, mert látja a másik csalódottságát.
Mindenképpen érdemes átgondolni, mielőtt ebbe belevágunk, hogy érdemes-e, milyen az osztály, a közösség összetétele, és valóban jót teszünk-e ezzel. Ha azt tapasztaljuk, hogy minden rendben, akkor is maximalizáljuk a vásárlásra szánt összeget, és mondjuk ki kerek-perec szülőként, oktatóként, hogy ha valaki túllépi, az ő dolga, nem várhatja el a többiektől. Fontos, hogy reális összegben egyezzük meg, mert a mai viszonyok között igen nehéz olcsó apróságot venni, olyat, aminek értelme is van. Apró megjegyzésként hozzáteszem, nem jó ötlet radírt, ceruzát venni, kivéve, ha extra különleges, mert mi, felnőttek se szeretnénk tisztítószert vagy egy remek partvist kapni, pedig jól jönne. Az ajándék attól ajándék, hogy nem a közönséges pillanatokra szól, hanem többet ad a hétköznapok egyszerűségénél.
Ha nem tudunk dűlőre jutni az összeget illetően, vagy komoly balhé forrása lehet, inkább hagyjuk el ezt a szokást, különben se a leghasznosabbak közül való. Gyerekeink különben se szenvednek a napokban őrült ajándékhiányban. A Mikulás épp csak visszatért Lappföldre pihenni.
Abban az esetben, ha egyeseknek nem telik angyalkára, mi ekkor megtaníthatjuk gyerekünknek, hogy titkos meglepetést is okozhatnak azáltal, hogy odacsempészik az ajándékot valakinek, de erről mélyen hallgatnak. Adni, ajándékozni jó, de csak akkor, ha őszinte, ha nem az ajándékozóról szól, és nem sérti meg a másik önérzetét. Ezt viszont tanítani kell, ami szintén hasznos lehet.
Jó dolog jónak, jó embernek lenni. Decemberben erre is alkalmat találhatunk gyerekeinkkel közösen. Mutassuk meg nekik, hogy nem mindenkinek fenékig tejfel az élete, de a bennünk lévő szeretettel, nem megbántva, nem önmagunkat fényezve, segíthetünk.
Ez az ünnep valódi értelme. Ez lehetne…
Kép forrása: Pinterest
