– Anya, mi elmegyünk! – mondta Nóri. – Nem akarunk itt élni tovább.
Vica hirtelen szó nélkül maradt, pedig nem volt szokása. Sejtette régóta, hogy ez bekövetkezik, de a tudat, hogy az elhatározás végleges, szíven ütötte. Nap, mint nap tapasztalta, hogy romlik az élet, hogy már nehezen bírja ő maga is a folyton emelkedő árakat, a pusztuló egészségügyet, az oktatást, nem beszélve az emberek hozzáállásáról. Sokan sokakat bántanak, ezt vette észre, és ez ellen nem tehetett semmit. Mégis az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Unokája egyéves múlt, és rajongott érte. Világéletében úgy képzelte, hogy belőle olyan nagymama lesz, amilyen anyósa vagy anyja sose volt. Anyósa csak jajgatott, kesergett, mert mindig fájt valamije, de mindenki tudta, hogy kibúvókat keres, csakhogy ne kelljen vigyáznia a kisunokájára.
Vica eltűrte, de fájt neki. Szíve mélyén sose bocsátotta meg neki, hogy elvette gyerekétől a nagymamai szeretet ajándékát. Hogy lehetséges, hogy valaki nem örül egy pici gagyogásának, kíváncsi ujjainak, amikkel matat, hogy nincs benne igény, hogy szeretgesse, játszótérre vigye?! Ezekre azt a választ kapta persze a finom kritikába csomagolt mondatok után, hogy anyósa gerince fáj, nem tud emelgetni, sem futni a kicsi után. Apósát meg ki se lehetett robbantani a tévé elől, amelyet hipnotikus állapotban bámult napi nyolc órán át, ahogy hazaért a munkából.
És most minden terve és vágya megsemmisülni látszott.
Unokája a szőnyegen gügyögött. Kis copfjai antennaként lebegtek a feje búbján, és kedvessége most tőrdöfés volt Vica szívébe. Mi van, ha nem fog tudni majd beszélni vele? Ha majd nem akar megszólalni magyarul, bár tudni fog? És ha nem tud magyarul írni vagy olvasni? Abba ő beledöglik, gondolta keserűen. Nem, ne mondja senki, hogy ennek nem kell így lennie! Mind ezt mondják, aztán Ildikó unokája se akar más nyelven beszélni, csak angolul, és hiába találkoznak évente akár négyszer is, csak idegen marad a számára. Jó, nem úgy, meg nem teljesen, de nem süthet vele közösen, nem kirakóznak, és mondókákra se taníthatja, ahogy óvónőként szerette volna.
– Biztosan? – kérdezte óvatosan.
– Mi nem akarjuk itt felnevelni Mimit. Azt szeretnénk, ha világlátott lenne, ne korlátok közé szorított rab, aki tele van előítéletekkel. És tudod, anya, nem ecsetelem, mi van akkor, ha betegek leszünk. Te is jól tudod, hogy ha itt nincs pénzed magánra, akkor meg is dögölhetsz.
– Pontosan értem és tudom…Akkor melyik ország lesz a nyerő? Gondolom, Ciprus vagy Anglia? Mindenki oda készül, netán Máltára.
– Ne haragudj ránk…– fakadt sírva Nóra. – Ugye, tudod, hogy téged is vinnénk, ha jönnél?
Vica torka összeszorult. Alig tudta kinyögni a már ismert választ.
– Hogy haragudnék, Nyuszikám? Felnőtt nő vagy, családod van, és tudom, hogy alaposan átrágtátok magatokat mindenen. Persze azzal is számolhatsz, hogy én nem megyek. Nem tudnék!
– De miért? Mi köt ide? – Nóra hangjában annyi szomorúság volt, hogy elég lett volna két életre is.
– Mondhatnám, hogy minden és semmi. A minden a gyökerek, a nyelv és a munkám lenne, nem beszélve a barátaimról, a nagyszüleid sírjáról, az ételekről, a színházról és a városról, amit szeretek. A semmi is igaz lenne, mert máshol is van munka, színház is, barátok talán, bár ahhoz én már öreg vagyok.
– Anya, pikk-pakk megtanulod a nyelvet, és ott lehetsz mellettünk.
Az anya elnevette magát. Pikk-pakk, ugyan…Mert ragad az emberre, mondja mindenki, de szerinte ez nem igaz. Ötvenen túl maximum a kosz. Hogy magyarázza el, hogy a konyhanyelv nem ugyanaz, mint amikor az ember a legmélyebb érzéseit képtelen nem mindennapi szavakban kifejezni. Hogy értené meg valaki Máltán azokat például, hogy vérmes remények vagy legádázabb ellenség? Ott csak tőmondatokban beszélhetne, és maximum a köszönésen kívül azt kérdeznék meg tőle, hogy van, de választ nem várnának, ahogy a lapos amerikai filmekben.
– Nem hiszem, hogy én már képes lennék máshol élni. Hiába szép a környezet, hiába pocsék itthon oly sok minden. Nem, itt vannak, akiknek lehet, hogy csak köszönök, de örülök nekik, vagy ők nekem. Még akkor is, ha sokat bosszant a szomszéd, vagy utálom a folytonos rinyálást meg jajgatást. Nem beszélve az ítélkezésről…
– De anya, mi lesz veled, ha öreg leszel? Ha ott lennél velünk, tudnék gondoskodni rólad.
Vica keserűen elmosolyodott. Ettől valóban félt. Most még fürge és élénk volt, intézte a dolgait, de ki tudja, meddig adatik ez meg neki. Az egyik kollégája ötven volt, amikor szívinfarktust kapott. A másik rákos lett harmincnyolc évesen, volt munkatársa pedig alig hatvan és a Parkinson jeleit mutatja egyre erősebben. A B oldal már nem kecsegtet sok jóval…
– Eszemben sincs a terhetekre lenni. Ha ez lesz, vonat elé vetem magam – mondta nevetve, de Nóra érezte, nem viccel.
Eljátssza, hogy igen, de komolyan gondolja. Megrázkódott, mert nem szeretett volna egy reggel arra ébredni, hogy valaki arról értesíti, anyja feladta a küzdelmet.
– Sose lenne így! – suttogta pityeregve.
– A beteg, tehetetlen ember mindig teher, bárhogyan szeretik is. Nehéz vele, sok türelem és erő kell hozzá. Ne győzögess, hidd el, tudom, miről beszélek. De ti menjetek, mert tényleg nincs itt maradása a józan embernek! – Vica felsóhajtott. Eszébe jutott, hogy amikor a volt férje arról beszélt, hogy ők menjenek el külföldre, akkor bezzeg tiltakozott. Annak viszont volt vagy huszonöt éve, és akkor még nem volt ennyire nehéz minden. Azóta azonban Jóska gyökeresen megváltoztatta a nézeteit, ahogy ő is.
– Apád mit szól hozzá? – kérdezte nagy sokára.
– Á, olyasmiket mond, amiket szokott. Hogy én nem szeretem a hazám, meg sajnálja, hogy nem bírok a fenekemen maradni, és nem érti, miért hiszem, hogy máshol jobb lesz.
Az asszony elnevette magát. Hallotta volt férje okoskodó megjegyzéseit, amelyekben benne volt nagy hazafisága, amelyért nem tett egy szalmaszálat se keresztbe, de szívesen emlegetett. Könnyebb volt, mint gondolkodni. Szólamokat és közhelyeket puffogtatni olcsó dolog.
– Mondta, hogy vannak szép helyek itt is? – vigyorgott.
– Persze! És tudjak róla, máshol se jobb az élet, nehéz barátkozni és nem leszünk gazdagok csak azért, mert egy más országban telepszünk le. Ostobának néz…
– Jaj…
– Ne is mondd…Azt is hozzátette, hogy a korrupció és a bürokrácia máshol is jelen van. És hogy nem fogadják tárt karokkal az idegeneket. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy nekem erről más a véleményem, és nem vagyok gyerek, hogy higgyek a tündérmesékben. Viszont meg kell próbálnunk. Csak ez maradt mára.
– Jól van, kislányom! – Nóra felállt és közelebb lépett a lányához. Megsimogatta a haját, majd szorosan megölelte. – Én nem tartalak vissza. Majd megoldjuk ezt is, mint mindent.
Nóra tudta, hogy anyja retteg a magánytól, de nem tudott mit tenni. Neki a saját életét kell élnie. Ha sikerül, ha nem. És ők döntöttek. Valahol máshol kell keresniük a nyugalmat és a biztos megélhetést. Legyen az bárhol a világban.
– Köszönöm, anya! – súgta a fülébe. – Tudd, hogy jöhetsz bármikor, amikor csak tudsz. Akár, ha nyugdíjas leszel, vagy előtte, mindegy. Neked mindig lesz helyed nálunk.
– Tudom, kicsim, ne aggódj! – hangzott a válasz. – Tudom. – Azzal elfordult és halkan átkozódva kitörölt egy könnycseppet szeme sarkából.
A rohadt életbe, gondolta. Miért nem lehet az élet olyan, amilyet szeretne? Pedig nem vágyna sokra. Vagy ma már a nyugalom, az anyagi függetlenség és az egészség a legfontosabb? Bólintott mintegy magának felelve, és megpróbált olyan kávét tölteni az apró fehér csészékbe, amelyekbe nem hullik bele sós könnye.
