Zsófi egy hete találta meg a padláson anyja naplóját. Az első pár oldal után letette, és egy órán át zokogott. Már nem tudta megkérdezni, igazak-e a sorok, mert két hete temette el anyját, aki alig ötvenegy éves volt és rákos, mint mindenki mostanában körülötte. Hiába mondta az orvos, hogy a mellrák gyógyítható, anyja mégis átadta magát a halálnak.
Rohadtul álságos volt ez a kifejezés, mert dehogy adta, hiszen ki akarna önként menni? Azt is gyűlölte, amikor valaki úgy mondta: legyőzte a halál. Ezért a mondatért ölni tudott volna, vagy egyszerűen csak leköpni a közönyt. Persze, hogy legyőzte, hiszen a halálnak nincs ellenfele. Milyen undorító már a gondolat is, hogy egy ember felveszi a harcot a lehetetlennel, és amikor veszít, akkor közlik, hogy a halál nyert. Miért, talán volt ez valaha másként?
A napló tulajdonképpen egy kemény fedelű vonalas füzet volt. Nem volt rajta lakat vagy kapocs. Úgy bújt meg a többi papír és könyv között, mint egy ártatlan iromány, pedig több volt annál ezerszer. A lapokon egy másik élet bontakozott ki Zsófi előtt. Egy új nőt ismert meg, nem anyját, aki heves vérmérsékletű, kiabálós asszony volt, de nem gonosz.
Az akkori Panna nemcsak szívtelen, de ostoba is volt. Hiába nem akarta ezt gondolni Zsófi, és próbálta elhessegetni a múltat, nem ment neki.
Talán, mert hasonlított anyjára. Ezt pokoli volt beismerni. Az a lány akkor nem volt kíméletesebb, mint most ő Gáborral. Félelmetes volt kettőjük viselkedésének hasonlósága.
Anyja soha nem mesélte el neki, mielőtt férjhez ment volna, terhes lett. Nem csak terhes, hanem menyasszony is. És ez nem jó kombináció egy olyan konzervatív családban, amilyen az övéké. Utánaszámolt és kiderült, 1987-ben vetette el anyja a babát.
Az esküvője is elúszott. Nem a baba miatt, hanem, mert Panna visszalépett. Azt írta, nem képes hozzámenni egy olyan férfihoz, aki rávette, hogy abortuszra menjen csak azért, mert még nem fejezte be az egyetemet, és tulajdonképpen semmijük sincs. Ha akkor megszüli, nem lehetett volna orvos belőle, nem építhetett volna csodás karriert az alföldi kisvárosban. És valószínűleg Zsófi sem születhetett volna meg. Több, mint két évtizeddel később mégsem annak fájt, aki megtette.
Mindez régen történt, akkor, amikor a tupírozott haj és a válltömés divattörténelmet írt. A diszkók tele voltak jobbnál jobb slágerekkel, és a focisták frizuráját még a középiskolás lányok is követték, pedig nem volt borzalmasabb a fülnél rövidre vágott, hátul meg hosszú cafatokban növő frizuránál.
A fiatalok akkor is szerettek, szenvedtek, és ha kellett, abortusznak vetették alá magukat. Zsófi majdnem ugyanezt élte meg, már nem volt gyerek. A jövendő férje, a város feltörekvő ügyvédje többször tudtára adta, hogy még nem akar gyereket. Nem hiányzik neki a gyereksírás és a pelenkaszag. Azt is közölte, hogy nem nősül meg, ha Zsófi másképp dönt. Ilyen ultimátumot pedig soha egy nőnek sem lenne szabad kapnia.
Három éve ismerkedtek meg egy baráti társaságban, azóta elválaszthatatlanok voltak. Pontosan a terhesség megjelenéséig. Zsófi egyszerűen nem hitte el, hogy terhes maradt, mert rendesen szedte a gyógyszert, és a kisbaba gondolata még nem fészkelt a fejében. Ám, amikor egyik reggel meglepve jött rá, hogy már egy hete késik a menzesze, gyanakodni kezdett. És a gyanúból valóság lett. Azaz egy nem kívánt terhesség.
Erre most a poros füzet lapjain életre keltek a gondolatai. A huszonegy éves Panna gyereket várt, és nem volt elég bátor és erős, hogy vállalja. Nem tudott nemet mondani a férfinak, aki rávette, hogy szabaduljanak meg a magzattól. Teljesítette a kívánságát, bár sokat sírt döntése miatt. Szerette a férfit. Ez sütött minden sorából. Jobban szerette annál, mintsem akarata ellen tegyen. Attól való félelmében, hogy elveszítheti, nem harcolt.
Zsófi soha nem ismerte ezt a gyáva Pannát. Azt tudta, hogy anyja olykor kemény és rideg, de úgy gondolta, ez kell ahhoz, hogy valakiből jó orvos legyen. Az érzéketlenség talán megvédi a szívet, hogy a kórházban minden nap összetörjön.
Érdekes módon, a napló lapjain életre kelő nő bármennyire tiltakozott az akkori vőlegénye ellen, és mondta le az esküvőt, az egyetem után kötélnek állt, és mégis az a Péter lett a férje, akit gyűlölt és szeretett is egyszerre. Viszont soha nem került sor arra a beszélgetésre, amelyben elmondta volna, hogy volt élete a lánya születése előtt is, sőt volt egy elhibázott döntése is. Bár ez csak évekkel később tudatosult benne. A napló legutolsó lapjain vallotta be, amikor már újra terhes lett. Akkor már régi baba után sírt, akiből angyalt csinált.
Angyalt, pfuj, mérgelődött Zsófi. Nem angyal lett az, csak egy kis kupac kidobni való szemét. Egy élet, ami nem tudott kibontakozni, mert senki nem hívta, és nem marasztalta.
Ahogy abbahagyta a sírást, azt érezte, a pici mocorogni kezd benne. Ez persze lehetetlen volt, hiszen egy nagyjából kéthetes magzat szinte nincs is. Merő képzelődés volt az egész, habár ő ezerszázalékosan biztos volt benne, hogy a baba jelzett neki.
Amikor meghallotta, hogy nyílik a garázs ajtaja, felpattant és gyorsan elrejtette a naplót. Megérkezett az ügyvéd úr, aki mindig sármos és mindig lehengerlő volt. Pontosan olyan, amilyennek az ember elképzel egy ügyvédet. Magas, elegáns és nagy dumás. Amolyan világ közepe-fajta. Ezt szeretik a nők, csak nehéz mellettük labdába rúgni. Zsófi sokáig nem is akart, mert remekül tudott sütkérezni a férfi bűvkörének fényében. Gyorsan belebújt a papucsába és lesietett vőlegénye elé.
– Üdv, kisasszony! – viccelődött a férfi. – Hogy van ma?
– A kisasszony köszöni, jól. És az ügyvéd úr?
– El se hiszed, mi történt! Ha kapok vacsorát, elmesélem.
– Persze, azonnal hozom. Addig mosson kezet az úr, jó?
– Igenis! Már érzem, hogy rakott krumplit csináltál, igaz?
A lány elmosolyodott. Elővett egy lapos tányért és szedett az üvegtálból egy nagy adag illatos krumplit. Rakott mellé csemegeuborkát is. Annak illata kissé felkavarta a gyomrát. Erős hányingere lett, de visszanyomta, már, ha lehet ilyet. Mintha túl hamar jött volna ez az inger, de az is lehet, hogy elszámolta a menzesz napját.
Gábor, ahogy letelepedett az asztalhoz, ömölni kezdett belőle a szó.
– Ma behívatott a főnök, és azt mondta, messze a legsikeresebb ügyvéd vagyok az irodában. Nem szokott dicsérgetni, de muszáj ezt mondania! Gondolhatod, mennyire jól esett.
És most jön a java! Azt találta ki, hogy nyitna egy másik irodát Pesten, és szeretné, ha én vezetném. Hozzám a gazdasági ügyek tartoznának, mert mostanában azokkal van a legtöbb probléma.
Zsófi fejében ezer gondolat cikázott. Először is a jó, hiszen a siker az siker. Aztán a változás… Felköltözés a nagyvárosba, ahol ő idegen. És harmadjára a gyerek, aki egy betonrengetegben nőhet fel. Miközben ez utóbbi felismerés mellbe vágta, hirtelen beugrott neki, hogy rossz úton jár gondolatban. Gábor nem is akarja a babát.
– Nem is mondasz semmit? Azt hittem, örülni fogsz, és mindenben támogatsz!
Zsófi szeme megtelt könnyel.
– Gyereket várok! Ez jutott elsőre eszembe.
A férfi lecsapta a villát a tányér mellé.
– A rohadt életbe! – kiáltotta dühösen. – A legrosszabbkor.
