A lány nyelt egyet. Igen. A legrosszabbkor. Minden nem kívánt gyerek a legrosszabbkor jön. Nekik nincs jó alkalom.
– Igen, tudom. De nem volt szándékos. Nem tudom, hogyan történhetett meg.
A férfi mérgesen beletúrt a krumpliba.
– Megbeszéltük, hogy nem. Akkor elfogadtad. Azt mondtuk, várunk még, hogy megalapozzuk a jövőnket.
– Elfogadtam, mert nem hagytál más választást. Abban bíztam, meggondolod magad. Hiszen szeretjük egymást, nem?
Válasz nem érkezett. A villa és a kés hangosan csattogott a tányéron.
– Én nem direkt csináltam. Csak észrevettem, hogy megtörtént. Az én jövőmet meg se említed, csak a sajátodat sorolod! Elvégre nekem is van életem. Az én terveim és vágyaim sem másodlagosak!
A férfi felnézett a tányérból. Arcán gúnyos vigyor ült.
– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy az asszisztensi munkád egyenértékű az enyémmel? Persze, fontos, meg érdekes, de könnyen pótolható vagy. Én meg most kapom meg életem lehetőségét, élhetnénk a fővárosban jó körökben mozogva, de neked most kell úgy maradnod…
– Úgy? – kiáltotta Zsófi? – Hát azt hiszem ehhez az úgyhoz te is kellettél. Amikor nem akartál óvszert használni, amikor azt mondtad, nem lesz gond, mert felnőttek vagyunk.
– Szedted a gyógyszert, nem?
– Persze, hogy szedtem. És elhiheted, hogy egy napot sem hagytam ki.
– Akkor egy lehetőség maradt: vetesd el!
Csend lett. Gyilkos, rideg csend. Zsófinak eszébe jutott, hogy talán anyja is ilyen beszélgetés részese lehetett. Fájhatott úgy a szíve, ahogy most neki? Csalódhatott akkorát, mint ő, mert a szeretett férfitól nem ezt várta?
– És ha nem? Akkor mi lesz?
– Értsd meg, nem kell nekünk még baba! Még éljünk szabadon egy pár évig. Utazgatunk, új embereket ismerünk meg, és ha megalapozzuk az egzisztenciánkat, akkor jöhet a gyerek. Csak pár évet kérek tőled.
– Gábor, szeretsz te engem? – hangzott el az a kérdés, amelyet senki nem szeret hallani egy kínos veszekedés közepette.
– Persze, hogy szeretlek. Jól megvagyunk. Sokat nevetünk. Tényleg szeretnéd ezt szétrombolni egy nyivákoló babával, aki mindent felforgat?
– Ez a baba a mi kettőnk kapcsolatának eredménye. Nem felforgatni jön, hanem azért, hogy örüljünk.
A férfi legyintett.
– Hagyd ezt az ezoterikus dumát! Nehogy most azt kezdd, hogy minket választott. Ha így is volt, akkor rosszul tette.
Azzal felállt és a szalvétát a tányérra dobva kiment a házból.
Zsófi nem sírt. Lassú, vértelen mozdulatokkal a mosogatóba tette a tányért meg az evőeszközt. Kidobta a szalvétát, és felment a padlásra. Leült a poros padlóra. Kinyitotta anyja naplóját.
„Május 14.
Ezen a napon ölöm meg a gyerekemet. Szeretem Pétert. Mindennél és mindenkinél jobban. Gyerekem még lehet jó esetben, de őt elveszíthetem, ha most ellene fordulok. Tulajdonképpen nem hiányzik nekem egy gyerek. Orvos akarok lenni, nem anya. Ezt Péter is tudja, nem akar rosszat nekem. Érzi, hogy nem vagyok kész az anyaságra. Szeretnék minden erőmmel az egyetemre koncentrálni. Egy síró baba mellett ez nem menne. Muszáj választanom. És én most nem őt választom.
Még két órám van a kórházba indulásig. Tudom, hogy jól döntöttem, mert nem csak magamra kell gondolnom, hanem a családomra is. A testemben növekvő kis lény még gyakorlatilag nem létezik. Szerencse, hogy nagymama nem tud róla, mert kiátkozna.
Azon töprengek, félek-e? Bevallhatóan igen, de inkább a fájdalomtól és az egész procedúrától. Nem én vagyok az első és az utolsó, aki megteszi, így nincs bennem szégyenérzet. Mások előtt sem kell takargatnom a tettem, mert anyán kívül senki nem tudja. Persze Péter igen, de ő nem ítél el, hiszen neki az a fontos, hogy minden jól menjen, és a közös jövőnk útjába ne álljon semmi. Pillanatnyilag egy terhesség sem. Abban biztos vagyok, hogy egyszer majd átélem az anyaság örömét, de most nincs itt az ideje.
Nem tudom, illik-e miniben menni egy abortuszra, de én úgy akarok, mintha nem is azért mennék, hogy az orvosok kivegyenek belőlem egy magzatot. Vajon ez gyilkosságnak minősül? Vajon hiányozni fog majd nekem a hathetes valami, akinek a jelenlétét is alig fogom fel?”
Zsófi észre sem vette, hogy a könnyei akaratlanul is folyni kezdtek. A sorok ridegsége, szenvtelensége megriasztotta. Vajon lehet-e annyira szeretni egy férfit, mint a saját meg nem született gyerekünket? Ez a kérdés motoszkált benne. A hasára tette a kezét. Van ott benn valaki, aki remélhetőleg nem tudja, hogy egyelőre csak gondot okoz. Ez kicsit megnyugtatta.
„Május 15.
Minden rendben ment. Péter azt mondta, elvisz vacsorázni, de fáradt voltam. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Megint mi voltunk ketten egymásnak.”
Csak ült és hüppögött. Már nem fojtogatta a sírás. A helyzet, amely megismétlődött az életünkben, feldolgozhatatlannak tűnt. Mindketten ugyanolyan férfit választottak. Anyja is és ő is talán jobban szerettek egy férfit, mint önmagukat. Anyjának sikerült: elvetette a magzatot, befejezte az egyetemet és megszülte őt.
Vajon ez a jó út? Azt kell tenni, ami egy kapcsolatnak jó? A szerelem kívánhat ekkora áldozatot? Megéri, ha most ő is ugyanazt teszi, amit az anyja valaha?
Egyet azonban megértett: ő nem az anyja. Nem az ő életét éli. Panna meghalt két hete. Ő viszont itt van, és ha csak egy picit hisz a sorsban, a karmában vagy nevezzük bármiben, akkor csak egyféleképpen dönthet. Nincs más lehetősége.
Feltápászkodott. Leporolta ruháját és lefutott a lépcsőn. Esteledett. A lenyugvó nap utolsó sugarai még belekapaszkodtak a függönybe. Benyúlt a szekrénybe és elővette a legnagyobb bőröndöt. Lassan, komótosan belehajtogatta a ruháit. Tudta, hogy a negyede sem fér bele. De egyelőre elég lesz.
Gábor ekkor lépett be a hálóba. Mintha nem is csodálkozott volna azon, amit lát. Arca kemény volt és színtelen.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Elmegyek. Hagyom, hogy Pestre költözz.
– Meg fogod bánni.
– Nem, te fogod megbánni – közölte nyugodtan. Aztán ránézett a csinos és rideg arca, majd mosolyogva kigurította a bőröndöt a kocsi feljáróra.
VÉGE
Előző rész
fotó: Pinterest
