Huszonhat év után anyu egy októberi reggelen, amikor épp a pirítóst tette az asztalra, bejelentette, hogy válni akar. Nem mosolygott, de nem volt különösebben szomorú se. Inkább eltökélt. Apu kezében megállt a kés, szánkban a falat, és néztünk, mint vak ló a téglafal előtt. Mivel egyikünk se szólalt meg, kénytelen volt magyarázkodni. Nem erőltette meg magát. Éreztem, hogy nincs kedve hozzá, de érzett némi kényszert, mivel úgy meredtünk rá, hogy tekintetünk szinte átdöfte testét. Nem, nincs senkije, hadarta, és letette a pirítósokat a tányérra. Kint az eső erőteljesen megkopogtatta az ablakot, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy térjen észhez, és ne beszéljen ostobaságokat.
Apu lassan, mintegy filmszerű mozdulattal ejtette a kést bele a tányérba, hátradőlt, és egy finom ránc elkezdett mozgolódni a szája sarkában. Anyu tervének nem volt előjele, nem láttuk jönni, ahogy a bulvársajtó mondaná. Pedig bizonyára megelőzte valami, ami kiváltotta.
Még otthon laktam, de már elmenni készültem, mert a húgom, aki két évvel volt fiatalabb, már együtt lakott a barátjával egy parányi albérletben, csak olykor hazalátogatott. Főleg hó végén, amikor a fiú hazautazott a szüleihez, ő meg vágyott a házikosztra, és még takarékoskodott anyuék kontójára. Ez elég jó motivációnak tűnt.
Még mindig vártunk, talán arra, hogy anyu felnevessen és közölje, hogy viccelt. Persze, mind tudtuk, hogy nem.
– A szövés miatt? – szólalt meg végre a családfő, de nem érhetett semmit az egészből, ha azt hitte, hogy egy nő képes egyetlen tervének meghiúsulása miatt felrúgni az életét.
Tény, hogy már évek hallgattuk, hogy a garázst át kellene alakítani, és jó lenne ott egy kézműves műhelyt kialakítani, de nagyjából egyikünk se vette komolyan. Apu a majdok embere volt, el se hitte, hogy a felesége komolyan gondolja. Valami hóbort, és már fordult is el, hogy a gépen bogarásszon, ahogy ő mondta. Tény, hogy korban két évvel, de gondolkodásban hússzal volt fiatalabb anyu nála. Láttuk, mennyire érdeklődik a világ iránt, míg férjének elég volt az, amit kapott egy képernyőn át.
– Soha nem fogsz rájönni, hogy miért, ezért megmondom! – hangzott a kimért válasz.
Nekem szokatlan volt, hogy mindez előttünk zajlik. Ez is jelezte, hogy a szándéka komoly, nem elhamarkodott döntés szülte, és gyakorlatilag megmásíthatatlan.
– Most? – kérdezte apu.
– Igen, most vagyunk együtt.
– Ne kímélj, halljuk! – dőlt hátra és fonta keresztbe a karját, mintegy elzárkózva a válasz elől.
– Évek óta boldogtalan vagyok. Megfeneklett az életünk, és már nincs örömöm a mindennapokban! – Ezt úgy mondta ki, hogy közben elpirult, kicsit megremegett a hangja, bár tudtam, sírni nem fog. Sose sírt, még a nagyapa temetésén is tartotta magát.
– De hát elmúltunk ötven! Nem vagyunk kamaszok, hogy ide-oda szaladgáljunk minden hétvégén! Te is mondtad, hogy egyre fáradtabb vagy.
Összenéztem a húgommal. Kapuzárási pánik, suttogtam neki, de anyu meghallotta, és azonnal összeráncolta a homlokát.
– Fáradt attól vagyok, hogy semmi nem történik velünk. Nem a testem fáradt, hanem a lelkem. Hogy ez kapuzárási pánik lenne, kikérem magamnak! – pillantott rám hidegen. – Nem keresek fiatal szeretőt, kocsit se veszek, de élni még akarok. Világos?
– És együtt már nem lehet? – vette át a szót a húgom, akit semmi más nem izgatott, csakhogy a család egyben maradjon. Neki ez adott biztonságot, amit meg is értettem, viszont szüleink arcán valóban nyoma sem volt a békének és az elégedettségnek.
– Már nem. Én ezt az életet nem kívánom folytatni. Megtettem, ami tőlem telt.
– De… – szólt közbe apu, de erőtlenül elhallgatott.
– De mi? Nem beszélgetünk, nincs témánk azon túl, hogy mi volt a munkahelyen és hogy mi legyen a vacsora. Olykor elhangzik egy-egy mondat a lányokról, de azon túl már semmi közünk egymáshoz. Nincs igazam?
Hallgattunk. Ebben nem beleegyezés volt, ahhoz nem voltunk elég bátrak, inkább döbbenet, mert ki merte mondani, amit megélt vagy épp nem élt meg. Arcára pillantottam, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy nála bátrabb nőt nem ismerek. Tényleg megharcolta a maga csatáit, de senki nem vette észre. Mást se láttunk benne, csak anyát és feleséget, vagy még gyakrabban szolgálót. A szolgálatot azonban neki úgy kellett teljesítenie, hogy ne érezzünk belőle semmit, és még képes legyen mosolyogni is. Sokat vártunk el tőle, és vajmi keveset adtunk cserébe.
Apu tettetett közönnyel felvette a kést, és mogyoróvajat kent a kenyerére. Lassan, akkurátusan terítette szét, majd egy szelet sonkát rakott rá, arra pedig paprikát. Az egész jelenet olyan volt, mint egy békebeli reggeli a múlt századból, amelyet nem zavart meg semmi. Az eső egyre inkább csapkodta az ablakot, bent megült a kinti szürkeség árnya. Képtelen voltam lenyelni még egy falatot, pedig örülnöm kellett volna. Olyan példát mutatott, amelyről nekünk fogalmunk se volt.
– És hová fogsz menni? – kérdezte a húgom, és finoman megsimogatta apu kezét.
Ez a bánatos kiskutya-simogatás mozdulata volt, amelynek az volt a szerepe, hogy tudassa, mi szeretjük, még akkor is, ha szétrágta a díszpárnát a nappaliban. Bennem nem nyílt ki a sajnálat és a szánalom régen zárt kapuja.
– Még nem tudom, de nem is fontos. Egyáltalán nem érdekel a lakás. Egy lyuk kell, ahol boldog lehetek.
– Ezt szépen mondtad, de megtehetnéd itt is! – pattant fel a húgom. – Ha nem lennél önző!
Anyu nem lett mérges. Magában eljátszathatta párszor ezt a jelenetet, mert szemernyi meglepetést nem tükrözött az arca. Letette az utolsó szeletet a tányérra, és beleharapott egy puha paradicsomba, majd teli szájjal, vagy mondjam úgy derűvel, ezt válaszolta:
– Itt már nem megy. Épp ezért változtatok rajta. Nem kell a dráma, mindenkinek jobb lesz így. Maximum nem lesz, ahová hazaszaladj, hogy becsomagolj pár dolgot, amit elfelejtettél megvenni, mert másra költötted a pénzed.
– Ez nem volt szép tőled! – hangzott a dacos válasz. –
– De igaz! – szólalt meg végre apu, mire mindhárman felkaptuk a fejünket. Úgy látszott, a reggel a nagy igazmondások reggelévé vált pillanatok törtrésze alatt.
Hallgattunk. A csend, amely váratlanul robbant be közénk, többet adott, mint az eddig elhangzott összes mondat. Az asztal körül négyen ültek, és mindannyian mást akartak. Egy lány, aki pumpolni vágyott még a szüleit, én, aki nem bírtam kiszakadni majdnem hasonló okokból és apu, aki a kényelmen kívül nem ismert más világot. De ott a nő, a legbátrabb, aki fel merte rúgni a szent család képét, csak azért, hogy jusson még neki egy kis öröm a maradék idejében. Megértettem, de örülni nem tudtam neki. Önző voltam, ahogy mindenki. Fájt, de az igazság ritkán kellemes. Két hónap múlva a négyesből négy darab egyes lett. A húgom esetében kettes, nálam meg másfél, mert csak bontakozott valami.
A karácsony így is megérkezett, és anya végre felállíthatta garzonjában a szövőszéket, amire mindig is vágyott.
Kép forrása: Pinterest
