Minden év februárjának végén apámra gondolok. Már sokszor megfogalmaztam magamban, mi volt, amit tőle kaptam, és mit nem, de mindig találok valamit, amitől a már nem létező kapcsolatunk értékessé válik.
Apám, aki pontosan olyan kemény és erős ember volt, mint a régiek, sose mutatott érzelmeket felém. Az érzelmek terén amúgy sem volt ellátva bőségesen, vagy csak a haragot, keserűséget és az idegességet ismerte, mert ezeknek minden formáját láttam az arcán. Láttam ütni, tombolni, féken maradni, és élete vége felé már sírni is. Tudtam, hogy haragja csillapíthatatlan, és ha kellett, mert szerinte kellett, megvert. Pálcával, szíjjal, és ebben nem volt gonoszság. Ebben az akkori élet volt a maga nehézségével és szokásaival. A gyereket lehetett és kellett is verni, hogy ne kanászodjon el. Nem, ez nem felmentés utólag, mert a verés fáj. Nemcsak a testnek, hanem a léleknek is. A combomon maradt hurkák sokkal hamarabb múltak el, mint a szívemen ütött lyukak.
Gyerekként féltem az apámtól. Az apáktól régen gyakrabban féltünk, mert nem szívecskéket mutogattak elváláskor az iskola előtt, nem integettek hosszan, majdhogy nem könnyes szemmel, ha elváltunk. Eszük ágában sem volt pipogya gyereket nevelni, azt viszont hamar megtanultam, hogy a legtöbb dolgot, amit teszek, magamért teszem. Ha óvatlan vagyok, akkor a fiók becsípi az ujjam, de senki nem szalad helyettem jajgatni, mert tudja, a tapasztalás megtanít az óvatosságra. Apám nem bírta a nyafogást, nem nevezett királylánynak, mert azt akarta, hogy tudjam, az élet kevés királylányt bír el, annál több olyat, aki boldogul. Ezért nincs szükség elkényeztetett lánykákra, inkább olyanok kellenek, aki felnőttként boldogulnak majd egyedül is, ha úgy hozza a sors.
Én ezt persze nem értettem meg, mert szerettem volna, ha úgy néz rám, ahogy soha senki: elismeréssel, büszkeséggel. Hogy volt-e valaha büszke, nem tudom, sose mondta, bár az ellenkezőjét se. Ennek azonban ára lett. Persze, erről sejtésem se volt akkor még, de idővel mást se akartam felnőtt életemben, mint neki bizonyítani, hogy jó vagyok, hogy okos vagyok, és legfőképp talpraesett, ami a szemében többet ért bárminél. A szépséget nem említem, az nem volt szempont soha. Szépnek lenni adomány, ami keveseknek adatott meg, nem is emlegette senki.
Apámtól megtanultam, hogy soha nem szabad feladni. Nem szabad ok nélkül siránkozni, panaszkodni, és segítséget is csak akkor kell kérni, ha már végképp nem boldogulok egyedül. Van ezeknél hasznosabb tudás? Bizonyára van, sőt olyan is, ami lágyabb és kellemesebb, de már nem bánom, hogy erre tanított. Persze, ha olykor megölelt volna, talán elhiszem magamról, hogy szerethetőbb vagyok. Mert egy lánynak erre is szüksége van. Mindenkinek számít, hogy ki és milyen módon szereti. Megszenvedtem ennek hiányától. Lehet, hogy ma nem ijedek meg a nehézségektől, nem szaladok sírva senkihez, hogy mentsen meg a sárkánytól, mégse érzem azt a puha, meleg védelmet, amit a szeretet jelenthetett volna.
Már rég felnőtt vagyok, nem gondolok erre, de olykor előjön bennem a hiány. Szeretnék királylány lenni, olyan, akire ráragyog édesapja szeme. Ennek azonban elmúlt az ideje, és nincs bennem harag vagy szomorúság. Tudom, hogy apám, életem egyik legfontosabb szereplője, úgy szeretett, ahogy tudott. Ezt viszont hálásan köszönöm neki a születésnapján, és életem minden percében. Azt adta, amit tudott. Pontosan így teszek én is, de én már tudok ölelni, puszit adni és gyengédnek lenni, még ha ezt nem is tőle tanultam.
Kép forrása: Pinterest
