Apponyi Géraldine – Egy magyar grófnő tündérmeséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép kislány, aki grófi családba született 1915. augusztus 6-án Budapesten. A Nyitra megyei Apponyban nevelkedett. Apja huszárkapitány volt, anyja milliomosnő Amerikából. A családi kastély könyvtára ritkaságokkal volt tele, a fiatal lány korán kapcsolatba került a görög és latin klasszikusokkal, és olyan neveltetést kapott, amelyben a műveltségnek jutott nagy szerep. Otthonukat a kor jeles személyiségei látogatták, egyszóval a kislány gyerekkorától kezdve kimagaslóan sok érdekes emberrel találkozhatott, hiszen megfordult náluk Josephine Baker, táncosnő, Roosevelt elnök vagy a magyar arisztokrácia színe-java.. Nem a megszokott grófkisasszonyi életet élte, nyaranta pl. nagynénje zebegényi táborában segítkezett. Ebben a gyerektáborban főzni tanultak, kertészkedtek, sportoltak. Gerry, ahogy a család nevezte, gyerekköztársaságot szervezett, amelyben mindenkinek virág vagy állatneve volt. Ő a Fehér Rózsa nevet kapta.

Miután elveszítette édesapját, anyja másodszor is férjhez ment, és ezúttal egy francia tisztet választott. Így a lány és húga bentlakásos intézetbe került Ausztriában. Anyagi helyzetük fokozatosan megromlott, és végül el kellett zálogosítaniuk a családi kastélyt, majd 1935-ben el is adták. Géraldine ekkor munkát vállalt a Magyar Nemzeti Múzeumban. A korabeli sajtó előszeretettel cikkezett a mutatós hölgyről, és nem győzték kiemelni báját és kedvességét. Géraldine egy ideig még színészi babérokra is vágyott, de ez hamar feledésbe borult, pedig tehetséges és csodaszép volt. És ekkor történt meg az csoda, vagy nevezzük bárminek, amiről minden lány ábrándozik egy ideig, hiszen egy bulvárlap hasábjain megpillantotta őt I. Zogu albán király, aki épp feleséget keresett magának. Nem sokat teketóriázott, meghívta magához a lányt Tiranába. A mese úgy folytatódott, ahogy nagykönyvben megvan írva, mert hamar egymásba szerettek. A király ekkor 42, Géraldine pedig 22 éves volt. A jelentős kor és kulturális különbségek ellenére a fiatal királyné gyorsan beilleszkedett és az ország kedvence lett. Ezidőben Albánia jelentősen függött az egyre inkább fasiszta országgá alakuló Olaszországtól, pedig Ahmed Zogu király szeretett volna elhatárolódni és dinasztikus terveket szövögetett. A politikai helyzet azonban nem sok teret engedett az aprócska ország uralkodójának.

 
 

A balkáni népnek addig nem volt királynéja, de rajongásukat az is fokozta, hogy Géraldine árvaházat alapított hamarosan, majd az albán függetlenség napján beszédet mondott. 1939-ben trónörökössel ajándékozta meg a királyt, de a szép mese itt véget is ért, mert a kis Leka herceg megszületése után három nappal Mussolini csapatai megszállták Albániát, és nekik menekülniük kellett. Először a közeli Görögországra, majd Törökországra esett a választásuk, ahol szimpatizáltak a királyi párral, majd kitört a II. világháború, amikor végül is Franciaországban, majd Angliában éltek egy ideig.

Ha valaki azt gondolná, hogy a nehézségek meghátrálásra kényszerítették volna őket, téved. Házasságuk igazi szerelmi házasság volt, 23 évig tartott, és nem lehet azt mondani, hogy Apponyi grófkisasszonyt a pénz motiválta. Mindeközben I. Zogu többször megpróbált visszatérni hazájába, sőt emigráns kormány létrehozásában gondolkodott, de nem járt sikerrel. Egy ideig Alexandriában is éltek, majd újabb költözés után Párizsban telepedtek le. 1961-ben meghalt I. Zogu, és felesége ekkor Madridba kényszerült. Albániát ekkor már régóta Enver Hoxha, Európa talán legkeményebb és legbrutálisabb diktátora irányította. Még a kommunista blokkon belül is kilógott szélsőségesen kommunista nézeteivel. Mivel senki nem volt neki elég keményvonalas kommunista úgy gondolta, hogy majd ő megmutatja a világnak, hogyan is kell ezt csinálni. Ezt Albánia teljes elszigetelésével és a lakosság állandó paranoiában tartásával kívánta elérni. Az izolációt a külföldre utazás betiltásával, a vallás megsemmisítésével és az állandóan figyelő titkosrendőrség felállításával érte el. Több, mint 40 évig irányító Hoxha mániákus módon igyekezett országát elzárni a világtól. A lakosságot folyamatos félelemben tartotta, és már 12 éves korban megkezdték a partizán harcmodor tanítását. A mindig fenyegető ellenség ellen pedig több százezer bunkerrel akarta felvenni a harcot. Ilyen körülmények mellett lehetetlen volt visszatérni az országba, maradt az emigráció.

1982-ben a Dél-afrikai Köztársaságban telepedtek le, ahol a trónörökös kereskedőházat alapított, de utódlási törekvései fokozatosan gyengültek az évek során. 1993-ban a rendszer bukása után egy napra hazalátogatott az idős királyné fiával, de nem maradhatott, még aznap kiutasították. Csak 2002-ben térhetett vissza nagybetegen fiával, menyével és unokájával.

A korabeli dokumentumok szerint 2002 nyarán, amikor Dél-Afrikából végleg visszatért Albániába, királynéi fogadtatásban volt része: a tiranai repülőtér zsúfolásig megtelt tisztelőivel és a monarchia iránt lelkesedők ezreivel. Nem is csoda, hiszen korábban a regnáló uralkodó házastársaként, majd emigrációba szorult „anyakirálynéként” is mindig az albán érdekeket tartotta szem előtt. A halk szavú, a szépségre és a humánumra érzékeny, vallási buzgalmáról is híres Géraldine emlékét előbb a puccs után hatalomra kerülő fasiszták, majd a világháború utáni négy fájdalmas évtizedben a kommunisták sem tudták besározni. A visszafogadtatást haláláig, azaz öt hónapig élvezhette az idős exkirályné, és ez idő alatt megkapó kötelességtudatról és hazaszeretetről tett tanúságot. Sokszor hangoztatta, mennyire hiányzik neki Magyarország is, de egészségi állapota nem engedte hazatérni.

2002. októberében hunyt el egy tiranai kórházban 87 éves korában. Magyarország Fehér rózsája kivételes személyiség volt, és mozgalmas élete során sose feledkezett meg két hazájáról, mindkettő örök nyomot hagyott a szívében.

Unokája, II. Leka herceg manapság aktív és népszerű hazájában. Sőt a harmincas évei végén járó dux felesége, Elia hercegné (korábban ünnepelt színésznő) egy, Géraldine életéből írt mesekönyvvel debütált a világirodalom színterén. A fehér rózsa című tündérmeséje 2020 karácsonyán jelent meg, és az albán–magyar barátság megerősítését is szolgálja.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here