– Tanárnő mire gyűjt? – kérdezték a gyerekek, amikor osztályfőnöki órán kicsit teátrálisan kitette giccses virágokkal tarkított kerámia malacperselyét az asztalra.
– Ételre, italra, meleg kabátra… – válaszolta, tudva, hogy ezt nem hagyják annyiban a tanítványai.
– Hú, elég rosszul mehet akkor tanárnőnek! – ámult el szemüvege mögött egyik kedvence, Sebi.
– Pénzt teszek félre, amiből segíthetek azokon, akiknek még kevesebb van, mint nekem. – kezdte óvatosan. Minden hónapban elteszek egy kisebb összeget, amiről tudom, hogy másokat fogok vele segíteni. Ha odalép hozzám az aluljáróban valaki, ebből a pénzből adok neki.
– Azoknak a büdös, matracon alvó embereknek? Anya sosem szokott nekik adni, és azt mondta, nekik nem is ételre kell. – hangzott Lili őszinte mondata a hátsó sorból.
– Nem tudhatjuk, miért kerültek az aluljáróba, vagy, hogy mire kell nekik a pénz. Engem zavart, hogy nem adok nekik, de az is bántott, hogy nem tudok mindenkin segíteni. Ezért elkezdtem keresni az arany középutat, azaz a köztes megoldást. A malacperselybe dobott pénz a mérce, ezt minden hónapban elosztom, ha a metró felé igyekezve valaki kér tőlem néhány forintot. Ha kiürült a persely, azt mondom, sajnos nem tudok adni. De amíg csak tudok, adok, nem keresek mentséget. Van kedvetek kiüríteni a perselyt, megszámolni a pénzt, és eldönteni, mikor adjam oda valakinek?
Az apró kezek nagy igyekezettel számolták a forintokat, majd úgy döntöttek, a matracon alvók biztosan örülnének egy pár szem szaloncukornak.
Hazafelé még betért a kisboltba szaloncukorért.
Az advent azt jelenti: odafordulás, adás, szeretetre tanítás.
