Kristóf hazajön! Tényleg alig hiszem el, hogy öt napon át újra egy család lehetünk. Nem is négy, ahogy előzőleg mondta. A lányok sikongattak, mindkettő valami szépet akart rajzolni neki addigra, én meg eldöntöttem, hogy töltött húst készítek, ami a kedvence. Vagy májas rizottót? Nem is tudom hirtelen eldönteni.
Még az is kiment a fejemből, hogy bizonyára megcsal, meg hogy nem akart kivitetni bennünket. El akartam és akarom hinni, hogy minden rendben lesz. Hinni szeretnék bennünk, a családunk erejében, és már nem tagadom magamban, hogy még mindig szeretem őt. A nők eszement bolondok. Képesek benyelni minden szemétséget, elfogadni a legnagyobb disznóságot is a férjük részéről, csakhogy egyben maradjon a család. Ennek a szónak varázsereje van, elfed, betakar ezer hazugságot, kisimít minden ráncot az idő takaróján, mert vannak nagyobb érdekek, mint a hiúság vagy a sértettség. Nekünk, ahogy másoknak is, a lányok.
Azt is mondta, hogy hozza egyik kollégáját, ami addig nem zavart, ami egy fél megjegyzésben nem tette hozzá, hogy mivel nem ismeri Budapestet, majd szeretné neki megmutatni. A jó ég áldja azt a fickót, bizonyára nőtlen, mert eszébe sincs átérezni, hogy mekkora szemétség elvenni a nekünk szánt időt.
Veszekedni azonban nem akartam, inkább úgy tettem, mintha ez a közlés nem érintene mélyen. A férjem kérte, hogy ne menjünk ki eléjük, mert egy késő éjszakai géppel érkeznek, hív egy taxit, és reggel már örülhetünk is egymásnak. Én azonban úgy döntöttem, megvárom, mert a fél tizenegyes érkezés nem tűnt későinek. A lányokat azonban ágyba parancsoltam, pedig izgatottabbak voltak, mint a Mikulás érkezése előtt.
– Akkor most megyünk Horvátba? – csicseregte a kicsi vacsora közben.
– Az se tudod, mi az! – szólt rá a nagyobbik.
– De tudom! – kiáltotta Kinguci. – Az a nyaralás.
– Helyes! – simogattam meg a fejét. – Jól van lányok, ne marakodjatok, apa nem lesz boldog, ha elmondom neki. – Megcsóváltam a fejem, és az járt a fejemben, honnan ismeri a kicsi a Horvátba szót. Én sose mondom így.
– Hát akkor ne mondd el! – jegyezte meg Miri, és hangjának éle szinte kettéhasította a levegőt.
– Majd eldöntöm, te ne oszd nekem az észt! – szóltam rá erőteljesen. Kinguci kuncogni kezdett.
– Te kis nyomorult béka! – ugrott fel amaz, és attól tartottam, azonnal megüti. Ilyen viselkedést eddig nem tapasztaltam nála, nem is értettem, miből fakad. Erőm azonban nem sok volt, nem akartam folyamatosan veszekedni. Az ilyen és hasonló helyzetekben nagyon jó lett volna, ha nem egyedül vagyok. De egyedül voltam, és csúnya tekintettel a fürdőbe parancsoltam őket, remélve, hogy nem marnak egymásba a hátam mögött. Nem szóban. Szokásuk volt a másik karjába csikarni, de úgy, hogy annak nyoma maradt.
Végül ágyba kerültek, én meg a fürdőben alapos restaurálásba kezdtem. Jöhetett a bőrradír, és a szőrtelenítés mindenhol, majd pakolást raktam az arcom, utána a hajamra, szóval ezreket kentem magamra, hogy elfogadhatóan nézzek ki egy hosszú hét után. A neten követtem a repülő útját, és láttam, hogy szinte percre pontosan landolt Ferihegyen. Úgy számítottam, hogy csomagokkal és taxival együtt legkésőbb fél tizenkettőre vagy éjfélre itthon is lesz Kristóf. De elmúlt éjfél, és láttam, hogy az üzeneteim nem mentek át. Még ki volt kapcsolva a telefonja. Fél egy, egy, fél kettő…Már alig tudtam nyitva tartani a szemem, amikor kettő előtt valamivel meghallotta egy kocsi fékezését a házunk előtt. Fel se álltam, annyira fáradt és szomorú voltam. Vajon hol lehetett eddig? Miért nem hívott, üzent vagy valami?
A bejárati ajtó halkan megreccsent, ahogy belépett. Ekkor tápászkodtam csak fel. Megálltam a küszöbön, nekidőltem az ajtófélfának, és csak néztem, ahogy leteszi a csomagját, és felakasztja a zakóját.
– Szia! – mondta zavartan, amikor észrevett. – Nem kellett volna megvárnod, mondtam, hogy késő lesz.
– Késő? Te viccelsz! Hol voltál idáig? Már azt hittem baleset ért. A telefonod is ki van kapcsolva. – Hangom tele volt támadással.
– Tényleg! Ne haragudj! Baleset volt az Árpád hídon, nem engedték tovább a forgalmat. Egy vagyon lett így a taxi, de nem tudtam mit tenni.
– Az Árpád hídon? – szajkóztam erőtlenül. – Miféle baleset?
– Gréta, nagyon fáradt vagyok… Valami kamionos, nem tudom, nem láttam messziről. De ha láttam volna, akkor se bámultam volna meg, hogy itthon részletesen beszámoljak róla. Vagy kellett volna?
Néztem a férjem, aki elképesztően jól nézett ki, és nem látszott fáradtnak. Csillogott a szeme, ragyogott az arca. Más volt. Sokkal másabb, mint az utóbbi időben.
– Igazad van… Ne haragudj. Csak ideges voltam.
– Itthon vagyok, ez a lényeg. Késő van, menjünk aludni, jó? Még lezuhanyzom, te csak feküdj le! Reggel úgyis beszélünk.
Közelebb léptem hozzá, és amikor meg akartam ölelni, épp lehajolt, emiatt elmaradt az ölelés, sőt kis híján összefejeltünk. Mégis, anélkül, hogy hozzám ért volna, megéreztem a másik nő illatát. Fanyar parfüm illat áradt Kristófból, olyan keleties, amit én rühellek.
– Ne várjalak meg? – kérdeztem tétován.
– Semmiképp! Még azt se biztos, hogy el tudnék most aludni. Pihenj csak! Holnap úgyis szétszednek a lányok. Majd mesélek. Jó?
Bólintottam. Észre se vette a frissen festett hajam, nem tűnt fel neki, hogy ki vagyok sminkelve, és az se, hogy a hálóingem vadonatúj, nem anyukás, hanem nőcis, ami addig nem volt megszokott nálam. Máskor a kényelmet részesítettem előnyben. Amikor megfordultam, hogy magára hagyjam, valaki csengetett. Úgy meglepődtem, hogy gyökeret eresztett a lábam.
– Igen? – szólt bele a kaputelefonba Kristóf éberen.
– Elnézést, a taxis vagyok! Ne haragudjon, de találtam az ülésen egy karkötőt. Értékesnek látom. Egy S betű van rajta. Nem az önöké?
A férjem felnevetett.
– És ezért visszajött? Nagyon kedves, de nem az enyém…
– Gondoltam, hogy…
– Nem, köszönöm és jó éjszakát! – mondta Kristóf, és letette. – Micsoda egy balfék! Biztosan borravalóban reménykedett egy bizsu miatt.
Azzal bevonult a fürdőbe, én meg ott maradtam és azon gondolkodtam, mi volt ez a jelenet. Vajon miért gondolta a taxis, hogy épp a férjemé a karkötő, hiszen jó pár utasa lehetett aznap?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
