Anyuka…Jaj, erről eszembe jut anya, a szigorú, merev és hajlíthatatlan, aki tökéletes kiegészítője apámnak. Felfoghatatlan, miért születtem épp a mi családunkba. Nem hasonlítok egyikükre se. Más a habitusom, a jellemem és a külsőm is. Világéletemben eljátszottam a vallás iránti érdeklődésem, hisz mit tehet egy lány, akinek lelkész az apja? A feszületektől, legyenek bárhol is, irtóztam. Nem tudtam megérteni, hogy ha már Jézust halálra ítélte a nép, miért kell minden templomban vagy utcasarkon viszontlátnom szenvedését. Apa fekete hajú, most már inkább kopaszodó, anya világosbarna, hófehérbőrű, én a kettejük közti átmenet vagyok. Ha a tükörbe nézek, egyikük vonásait se látom visszaköszönni. Próbálom megérteni őket, de vakbuzgóságukra nincs bocsánat a szememben. Ha tudnák, mivel foglalkozom, nekik se lenne az én „tevékenységemre”. Ezt el is fogadom, hiszen Eladónak lenni sose dicséretes dolog, nem lehet elmondani róla, hogy a mi lányunk milyen sokra vitte.
Már egy éve laktam távol az otthonomtól, amiért, minden nap hálás voltam, amikor anya bejelentette, hogy meglátogatna. Ideges lettem. Olyan erős gyomoridegem lett, hogy percekig nem tértem magamhoz, miután természetesen igent mondtam. Eltartott, amíg kitaláltam, hogy kimegyek érte a pályaudvarra, mert így nem fogja tudni a címem. Éreztem, hogy sokkal zaklatottabb vagyok, mint indokolt lenne, de nem azért, hogy mit fog szólni, hanem mert nem vágytam a zsörtölődésére, arra se, hogy visszarántson a régi világba, és attól is tartottam, hogy valamiképpen rájött az itteni életemre. Nem volt szükség nagytakarításra, nem vagyok gyerek, különben is rendben és tisztaságban élek, ezért másnap, amikor felébredtem, valamelyest higgadtabban indultam elé. Még a kocsimat se akartam megmutatni neki, taxival mentem. Ebből is látszik, milyen szinten van a kapcsolatom vele. Útközben felhívott egy Vevő, de gyorsan lepasszoltam, mondván, most nem alkalmas. Ismertem, ő nem fog kiakadni, ezért mertem halasztani a vele való beszélgetést.
Azt viszont még kitalálni se tudtam, miért is jön hozzám anya, akinek nem hiányoztam soha, és nem hitettem el magammal, hogy most törtek rá az anyai érzések. Egyszerű, akarat és tervek nélküli asszony volt, és mielőtt megérkezett volna, úgy gondoltam, az is marad egész életében. Hatalmasat tévedtem.
Már az is meglepett, hogy befestette őszülő haját. Hogy apa ehhez mit szólt, rövid időn belül megtudtam. A taxiban csendre intettem, és kértem, hogy majd nálam kezdjen beszélni. A taxisok pletykásabbak, mint a falusi nyanyák. Szükségtelen rólunk csámcsognia valakinek.
A lakásom, amely szolid, pasztellszínekben úszott, szemmel láthatóan meglepte anyát. Meg is mondta, hogy arra számított, minden lelakottabb, de a tulajnak remek ízlése van. Nem válaszoltam, hogy ne kelljen még ebben is hazudnom, hiszen én rendeztem be, én válogattam a bútorokat és a két festményt is a falon. Még be se csuktam az ajtót, amikor ömleni kezdett belőle a szó.
– Azért kerestelek meg, mert bűnös vagyok és nem akarom, hogy apádtól tudd meg! – mondta szigorú arccal.
Anya bűnös? Ugyan mit követett el? Elfelejtett sót tenni a levesbe, futott át a fejemen gúnyosan. Soha életében nem hibázott, vagy nem vallotta be.
– Gyere, ülj le! Csinálok neked szendvicset, vagy csak kávét szeretnél? – mondtam finoman, ás érdeklődést mutattam mondandója iránt.
Volt benne egy adag megjátszás is, hiszen sose álltunk közel egymáshoz. Ő szült, felnevelt, de nem hiszem, hogy szeretett. Ügyesen titkolta.
– Egy kávé elég lesz. Nincs étvágyam! Elhagyom az apád, lesz, ami lesz! – hadarta villámsebesen.
Ennél meglepőbbet akkor se mondhatott volna, ha közli, áttér az iszlámra.
– Komolyan beszélsz? Azt hittem, számodra ő az isten!
– Ne gúnyolódj! Isten csak egy van, de mint férfi számomra nem megfelelő már.
Megállt a kezemben a kávéscsésze. Aztán automatikusan megnyomtam a kávéfőző gombját, és azon gondolkodtam, kér-e tejet hozzá.
– Nem értelek. Mi történt?
– Beleszerettem valakibe! – Erről a mondatról soha nem hittem, hogy elhangzik a lakásomban, és épp az anyám szájából, aki negyvennyolc éves volt, és úgy hittem, azt se tudja, mi a szerelem.
– Te? Apán kívül is megláttál mást? – Nevetnem kellett.
– Felesleges ez a hang… Változnak az idők, vagy csak én öregszem, már nem is tudom.
– Apa mit szólt hozzá?
– Mit szólt volna? Ordított velem és közölte, hogy hatalmasat csalódott. Aztán bevágta az ajtót és elment. Két napig nem is láttam. Fogalmam sincs, merre járt, de amikor megjelent, megmondta, hogy látni se bír, annyira undorodik tőlem.
– Szinte hallom a szavait… Anya, én nem is tudom, mit mondjak. Kibe lettél szerelmes? Ismerem?
– Szerencsére nem, mert úgy még nehezebb lenne. Fél éve költözött a faluba, és valahogy beszédbe elegyedtünk. Többet ne kérdezz, nem fogok mondani mást!
A kávé finoman gőzölgött az asztalon még hosszú ideig, mert nem nyúltunk hozzá. Egyikünk se tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Egyet azonban megértettem, senki és semmi nem állandó, és az emberek képesek megváltozni, ha alapos indokuk van rá.
– Egyébként tetszik a lakásod! Sok könyved van! Tudtam, hogy okos lány vagy, de valahogy nem törődtem vele. Benedek mellett ezt is megtanultam.
– Szóval, Benedek! Anya, én nem tudom, mit mondjak, annyira megleptél.
– Elítélsz? – hangja megbicsaklott. Alig hittem a fülemnek. Mindig olyan száraz és szigorú volt. Még az is eszembe jutott, hogy ebben az állapotában őszinte lehetnék hozzá, de azonnal elhessegettem a gondolatot. Nem bolondultam még meg. Szerelmes, de attól még az alaptermészete változatlan!
– Eszemben sincs. A te életed. Egy van belőle! Tegyél úgy, ahogy neked jó!
– Ebben tévedsz. A pokol kapui nyitva állnak.
– Mindenki számára – fejeztem be a mondatot, amikor megcsörrent a telefonom, és egy olyan Vevő keresett, akit nem lehetett lerázni. Tőle tartottam.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
