Anyám keze
Anyám keze gyűrött bársony,
ritkán simogatott –
néma arcán,
lázam homlokán
rajzik a ki nem mondott sajnálom.
Hangos sem volt soha,
csak tette dolgát,
mint ködös ablakon szűrődő fény,
mint a vasaló gőze,
úgy maradt meg nevetése.
Nem tanított verseket,
mozdulatában nem volt rím,
de a tompa reggelek,
a néma aggodalom,
amit helyette adott,
elfeledtette, hogy
fáradt vagyok.
Volt benne valami, amit
a világ már nem hord magán
egy seb, egy erős pecsét,
de mi nem nyomtattuk ki
konyhánk falán.
Ma már sűrűsödő idő,
keze nyoma vállamon,
nem szorít, de megpihen.
Örök kín, örömben nyugtalan,
mint ember, kinek szíve
távozatlan.
(Imre Hilda)
Június 4-e. Akkor hétfő volt. Egyszerű, unalmas, semmitmondó hétfő, amit a legtöbben utálnak. Nekem az a nap nem Nemzeti Összetartozás Napja, nem Trianon, hanem annak az embernek a távozása, aki az én almafám volt. Én voltam az alma, ami rajta termett, és messzire gurult.
Azon a napon halt meg anyám, akit halhatatlannak hittem. Kemény és erős volt, mint egy kőszikla, és nem sejtettem, hogy belül porlad. Emlékeimben sose fiatal. Sovány volt és ideges, cigarettázott és káromkodott. Cifrán, hangosan, és alig láttam nevetni. Nem tudtam, hogy boldogtalan, nem is érdekelt, mert a gyerek nem a szülei érzelmeivel törődik, magát gondolja legfontosabbnak. Ritkán beszélgettünk. Amikor még gyerek voltam, ő tette a dolgát, és eszébe se jutott a ruháimon és az ételen kívül másról gondoskodni. Volt elég baja, nem azzal volt elfoglalva, hogy nekem szórakozást keressen, hogy ne unatkozzak. Az én dolgom volt beosztani az időm, az is, hogy tanuljak, ha már iskolába járok. Neki nem ilyen élet jutott, alkoholista apa mellett nem lehetett belőle az, aki szeretett volna.
Ahogy nőttem, nem titkoltam még magam előtt sem, hogy más akarok lenni, mint ő. Elégedetlen voltam a kinézetével, azzal, hogy inkább fiús volt, mint nőies a frizurája, és bosszantott, hogy nem szereti a virágokat. Főzni is gyűlölt, pedig olyan borsólevest és csirkepaprikást, amit ő csinált, nem ettem azóta se. A nokedli, amit kanállal szaggatott bele, fél öklömnyi is lehetett.
Később se találtuk meg a közös hangot, elmentünk egymás mellett. Én, az alma, elgurultam, mást akartam, mint amit ő nekem. Egyszerű életre nevelt, legyek csak háziasszony, szüljek, takarítsak és főzzek, én viszont jobb életre vágytam. Mondjuk úgy, másmilyenre. Olyanra, amelyben benne vagyok testemmel-lelkemmel és nemcsak annyi jut, amennyit eleve elrendeltek nekem. Nem értette. Semmit nem értett velem kapcsolatban, nekem meg nem volt türelmem elmagyarázni neki, inkább hallgattam.
Ez a hallgatás vitt bennünket egymástól messzire.
Június negyedikén hajnalban meghalt. Hét éve…Egyedül, csendben, vagy csak azt remélem? Nem volt beteg, inkább csak nem akart élni. Talán a teste meghallotta és beleegyezett.
Ezen a napon sose jut eszembe más, csak hogy árva lettem. Önzőn magamra gondolok, mégis abban bízom, hogy valahol, amit nem ismerünk, megvan még az az almafa, amelynek tövében nincs már alma. Elgurult, de nem feledte az ágakat és a gyümölcsöt bontó virágokat.
Kép forrása: Pinterest
