Karcos dögös hang, határozottság, ez jellemzi ezt a törékeny nőt, Keresztes Ildikót. Kíváncsi voltam, vajon miként viszonyul a dalaihoz, milyen módon lazít, és töltekezik amikor módja van rá, és reméltem, hogy betekintést ad a belső világának egy apró szegmenséhez, és az élethez való viszonyulásáról is mesél nekünk.
A Boca Dolce kávézóban találkozunk. Hatalmas energiával telve érkezik, a levegő vibrál körülötte, bármerre lép, rászegeződnek a szemek. Már kezdem érteni azt az erőt, és azt a lazasággal vegyes fegyelmezettséget, ami a képernyőn, vagy a színpad előtt állva sugárzik felénk.
Sz.L.: -A dalaidba olyan erővel rakod bele az érzéseid, hogy nem vesz ez el tőled rengeteg energiát? A koncertjeiden kiénekled magadból a vadságodat, az érzéseidet, a lelkedet, és amikor vége van egy koncertnek, nem érzed úgy, hogy amit kiraktál, hogy le is szív belőled?
K.I.: -Dehogynem. De azt gondolom, hogyha valaki ennyire szereti a hivatását, és ennyire jó képességeket kapott hozzá, akkor…szerintem ez minden szakmában így van, vagy így kéne hogy legyen. Nem hiszem, hogy félárbócon jól lehet vakbelet műteni, mert akkor nem biztos, hogy úgy sikerül, ahogy kellene. Én nem ismerek más utat. Nem tudok másképpen énekelni, a torkommal énekelek nyilván, de a lelkemből. Sokat kivesz, ugyanakkor sokat is ad. És ahogy az egyik dalom mondja: „egészen, mert félig semmit nem tudok” ilyen vagyok én. Persze ahogy telnek az évek, bölcsebb leszek, rájövök, hogy azért nem mindig jó két végéről égetni a gyertyát. Van amikor én is fáradt vagyok, van, amikor nem tudok annyi energiát beletenni, de akkor is van egy elvárás magam felé, és a közönség is azért jön oda, hogy azt hallja tőlem, amit már megszokott, vagy talán még annál is többet. Így aztán nem szeretek félig adni. És így van rendjén.
Sz.L.: -Mivel pótolod a hiányzó energiát?
K.I.: -Spontán ember vagyok, nem szoktam ezen gondolkodni, mérlegelni, Most éppen nagyon feltöltődve jöttem vissza Angliából, mert az utazás az, ami nagyon sokat tud adni, és azok akiket nagyon szeretek. A barátok, a családom, a zene, a kutyám, vagy csak egy semmittevés sokat segít. Nagyon szeretek passzívan pihenni, például együltő helyemben megnézni három-öt filmet. Ezek töltenek fel. A tengert is nagyon szeretem, a nagy víz mindig nagyon vonz. Vagy ősszel egy csendes fürdőbe belülni. Évek óta tervezem, hogy majd valahogy megpróbálom jobban összeegyeztetni a munkát a privát élettel. Idén végre jobban sikerült ezt az arányt megtalálni. Ez nem olyan munkahely, mint másé. Tervezhetetlen. De jó úton vagyok ahhoz, hogy megtaláljam az arányokat.
Sz.L.: -Bele szoktál szeretni a dalaidba? Nézőként olyan ahogy viszonyulsz hozzájuk, mint egy tüzes szerelem. Milyen érzelmi kapocs köt a dalaidhoz?
K.I.: -Nyilván vannak olyan dalok, amelyek közelebb állnak a szívemhez, és ahogy változunk, vannak olyan periódusok amikor ezeket jobban szeretem énekelni. Aztán persze jönnek más dalok is. Biztos vannak olyanok, akik úgy alkotnak, hogy van egy történés az életükben, és ezt meg akarják írni. Én nem írok se dalt, se szöveget, bár most próbálkozom. Kishitűségem miatt nem írtam eddig dalt. Szöveget egyáltalán nem, mert nagyon magasan van a mérce. És a dalíráshoz kell egy társ. Sokszor születtek úgy dalok, hogy úgy éreztem, hogy igazán szép a szöveg, meg a dal, bele tudom élni magam, de nincs kapcsolatban az én életemmel. Aztán kiderült, hogy dehogyisnem, nagyon is kapcsolatban van, vagy volt, vagy lesz. Azok a dalok, amelyekkel összetalálkoztam, mind egy-egy darab az életemből. Elmesélem milyen érdekes dolog történt pont ma: kint voltunk a kolozsvári napokon játszani nyáron, és odajött hozzám egy egyetemista srác, és azt mondta, hogy az én dalom mentette őt meg az öngyilkosságtól. Ez nagyon meghatott, és nem tudtam rá hirtelen mit mondani, beszélgettem vele, és most írt egy hosszú blogot, mert eddig nem tudta megfogalmazni, arról, hogy miként mentettem meg az életét, amikor pengével a kezében ott állt, és meghallotta a dalomat. Azért nehéz beszélni róla, mert annyira lesokkolt. Bár úgy hívják, hogy könnyű műfaj, de egyúttal nagy felelősség is. Én tudom milyen érzés az általam csodált előadókon elbőgnöm magamat, lásd Janis Joplin, Tina Turner…Egyébként most néztem meg a Tina musicalt Londonban, még nem vagyok a földön tőle. Óriási dolgot adott nekem, és fantasztikus érzés, hogy még mindig képes vagyok könnyekben kitörni egy ilyen élménytől. Büszke vagyok rá, hogy valami így meg tud érinteni. Nem is mertem feltételezni, hogy az én dalaim is tudnak ilyesmit okozni,
Sz.L.: -Öntörvényű nőnek tartod magad, ezt több helyen nyilatkoztad. A vehemenciád az a régi, vagy már csillapodsz?
K.I.: -Azt hiszem, hogy sokkal bölcsebb lettem az utóbbi években. Szerintem minden normális ember átmegy ilyen változásokon. Ez egy letisztulás, ami a művészetben is így van. Mikor fiatal az ember, mindent nagyon meg akar mutatni, minden legyen ott, és mindent beletol. Aztán nem érti, hogy miért nem ízlik a leves, pedig mindent belefőzött, ami jó, Fiatalon ilyen az ember. Aztán idővel, ha szerencséje van, és elég intelligens hozzá, akkor letisztul, és rájön arra, hogy csak azt kell belefőzni, ami belevaló.
Sz.L.: – Tehát már nem csattansz fel olyan dolgon, amin mondjuk tíz évvel ezelőtt?
K.I.: – Áh, biztos nem. Amúgy is óriási türelmem van, és önfegyelmem. Nyilván ez korábban nem ment ilyen könnyen, és már sok mindent átgondolok, mielőtt felcsattanok, szoktam mondani, hogy már lusta és bölcs oroszlán vagyok. Már nem harcolok, csak ha biztos vagyok a győzelmemben. Ez nyilván életkori sajátosság. Öntörvényű vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok toleráns. Amennyire kemény vagyok, vagy annak tűnök, annyira elesett is tudok lenni. Minden művészember óriási amplitudókkal él, és nem akarja idejekorán megölni magát, inkább megpróbál beállni középre ahol élnek a normális emberek élnek..
Sz.L.: -Nem veszít ez abból, ha megpróbálja középre rakni, pont a művészetének az értékéből vagy vehemenciájából?
K.I.: – Nem, mert ha tisztában vagy önmagaddal, akkor ezeket megtanulod kezelni. Mi álmokat árulunk. Volt olyan időszak az életemben, amikor tényleg ott álltam hogy majdnem rámegyek az egészre. De ilyenkor segített a sportolói múltam. Ha az nem lett volna, akkor még nagyobb lendülettel éltem volna, és akkor valószínűleg nem tudtam volna kezelni a helyzeteket. A sport nagyon sok mindenre megtanított. Fegyelemre, és nem engedte hogy elzülljek, midndig vigyázok magamra. Sajnos a stresszt nem tudom kiszedni az életemből.
Sz.L.: -Meg kell hogy jegyezzem, hogy nagyon egyben vagy.
K.I.: -Lehet, mert ahogy említettem, kint voltam Angliában, és ez nagyon nagy flash volt a számomra. Bejártam a világot, és nagyon sokat tanultam magamról, és jó kiszabadulni innen néha. Látja az ember a különbséget. Nekünk nagyon nagy az arcunk, és ha elmegyünk innen látjuk, hogy mennyi mindent nem csinálunk jól. Ha nem az egonkat táplálnánk, sokkal előrébb tartanánk.
Sz.L.: -Kérdeznélek a szerelemről, de nem bulvár kérdés ez a részemről. Erős nőnek mindig nehezebb, mert az erős nőket nem kell megmenteni. Mit gondolsz erről?
K.I.: -Én kapásból másként gondolkodom. Annak ellenére, hogy nagy szabadsága van a nőknek, mégis hímsoviniszta világot élünk. A férfiak az evolúció során borzasztóan elgyengültek. A nők megerősödtek. Azt érzem, hogy igazi férfiakból csak nagyon kevés van. A nők ösztönösen megerősödtek, ha nem akartak belehalni. Két gyengével mire menne a világ? A nőket nem kell most már eltartani, van saját elgondolásuk, elképzelésük az életéről. Lehet hogy még két gyereket is nevel. Ahhoz lehet, hogy kell egy férfi. Számomra ez a nagyon nő. Nem az a nő, aki azon nyafog, hogy szeretné ezt a táskát, jaj de nem tudja el dönteni melyiket, ám való igaz, hogy azok a nők akik ilyen életképtelennek tűnnek, mégis olyan hatalommal tudnak lenni egy férfin, hogy az hihetetlen. Úgy tudják őket tenni venni, alakítani, ahogy neki ez megfelel. Az erős nőnek erre nincs kapacitása, mert úgy érzi, hogy a pasi elég nagyfiú ahhoz, hogy eldöntse mit akar. Szulák Andi barátnőm mondta egyszer, hogy: velünk az a baj Keresztes, hogy mi kasztráljuk a férfiakat. Én erre azt mondtam: Andika, gondolkodj már egy kicsit. Akit én kasztrálni tudok, az nekem nem férfi. Kevés, hogy egyes van a személyijében. És nem azért, mert irreális elvárásaim vannak, hanem azt érzem, hogy az akkor nem egy jó együttállás. Vagy van, aki birtokolni akar egy nőt, és meg akarja mondani hogy mit hogyan csináljon, az az elvárása, hogy szolgálja őt, az valószínűleg nem engem keres, és én sem őt. De valóban Magyarországon sokkal több nő van – mert az erősek fennmaradtak, a gyengék elhulltak címszóval – ezért nehezebb normális embert találni. Látom a mai huszon,- harmincéves barátnőimen, hogy hogy küzdenek. Azt gondolom, hogy baromi nagy szerencsém van, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, aki huszonöt évig élt párkapcsolatban. A magánéletemről pontosan ezért nem nyilatkozom. Nekem elég volt a sok mocskolódás amit kaptam, és öt év után meg is nyertem a sajtópereimet. Akkor sem voltam egy bulvászereplő, de azóta rólam semmit nem tudnak, és nem is akarom hogy tudjanak. A mérce nagyon magasan van. Amennyit én letettem elvárom, hogy a másik is tegyen le legalább annyit. Ha valaki hoz valamit, szívesen fogadom, de vinni már ne vigyen semmit. És magamból sem adok már fel semmit. Az önismeret nagyon fontos. Ha én nem tudom mit akarok, akkor hogy várhatom el magamtól, hogy tudjam mit akarok a másiktól, vagy egy párkapcsolattól?
Sz.L.: -Mondtad, hogy sok ismerősöd, barátod van. Te hogy definiálod a barátságot?
K.I.: -Azt szoktam mondani, hogy a zord külsőm ellenére, én nagyon barátságos vagyok. Nekem tényleg nagyon jó dolgom van ilyen szempontból, mert nekem nem csak egy igaz barátom van, hanem sokkal több van, mint általában. Ha valaki igazán kíváncsi rám, akkor működhet a dolog, de ha velem felületes, akkor én is felületes maradok vele szemben. Nyilván, ahhoz le kell tenni az asztalra dolgokat, hogy azt mondhassam: na, átmentél a rostán.
Sz.L.: -A kutyusokkal mi a helyzet?
K.I.: -Gyerekkoromban az első kutyám meghatározta a hozzáállásomat az állatvilághoz, a növényvilághoz, az élővilághoz úgy egyáltalán, bármihez, ami él. Nagyon sok jó mintát kaptam. Sok állatom volt, az életem során. A kutya az, akihez közel érzem magam. Örökbefogadott kutyáim voltak. Nagyon nagy tisztelettel vagyok irántuk, mert azt gondolom, hogy a jóisten nem véletlenül teremtette őket ide.
Sz.L.: -Ha lenne egy jótündér, aki megkérdezné tőled, hogy mi az a három dolog, amire vágysz még, mit mondanál?
K.I.: -Erre nem biztos, hogy válaszolok, mert ez titok. (nevet) De nyilván az első az lenne, hogy legyen erőm és egészségem, hogy amíg én szeretem ezt a szakmámat, csinálhassam. A többit megvesszük. Ez a legfontosabb. Ha ez nincs, akkor…nyilván kérem a szeretteimnek is. A többit nem is biztos hogy meg tudnám fogalmazni úgy, hogy érthető legyen most. Persze vannak álmaim, vágyaim, de nem úgy mint régen. Az ember kell hogy annyira bölcs legyen, hogy ne az álmai határozzák meg az életét. Akkor nem tud a jelenben élni. Kiszolgáltatott a vágyainak, és az nem jó.
Sz.L.: -A közeljövőben hol lehet téged látni, hallani?
K.I.: -Ebben az évben még van a Turay Ida színházban az Égben maradt repülő című darab, Edit Piaf életéről szól. Szó szerint pofán vágott a szerep, és remélem életem végéig fogom játszani. Készülünk az Álomutazókra, szeretem Rém szerepét, és persze dolgozom karácsonykor, szilveszterkor. Épp menedzsment váltásban vagyok, sok tervem van a jövőt illetően. Lassan elkészül két klippünk, tele a naptár. De utazni szeretnék! Januárban leállok, és elmegyek valami melegebb helyre kipihenni a munkát. Időt kell most már szánnom magamra is.
Hogy honnan ennyi energia, nem tudtam kideríteni. De ugyanolyan lendülettel pattant fel a székből, ahogy érkezett. Azt hiszem, ő kétszer mert abból a tálból, ahonnan az életerőt, a fegyelmezettséget, és a finom, női belsőt kínálják. Mert bár „kemény csaj” a szemeiben ott az évek alatt összegyűlt bölcsességbe burkolt tapasztalás, minden pozitív és negatív hozadékával egyetemben.
Köszönöm az interjút Keresztes Ildikó!
