Egyszer szerettük egymást. Talán nem hosszú ideig: egy nyáron át vagy netán évekig. Meglehet, hogy tiltott volt, de az is, hogy társadalmilag elfogadott. Lehetett első, utolsó, vagy egy köztes szerelem, de létezett. Nem törölhető ki.
Sajnos, nem minden szerelem tart örökké, vagy már egyik sem? Sok út indul közösen, bizakodva és töretlenül, de aztán elágazik. Egyes történetek félúton véget érnek, mert az emberek elengedik egymás kezét. Nem haragból, hanem mert rájönnek, nem jó együtt. Mégis, ha valaki társunk volt egy röpke pillanatig, többé soha nem lehet idegen. Ezt nehéz bevallani és elfogadni, mert az emlékek néha ijesztőek. Vannak, akik úgy vélik, ha visszagondolnak egy régi kedvesre, szeretőre, társra, elárulják a jelent, vagy feltépik a múlt sebeit. De az emlék nem ellenség. Egy régi nevetés, egy pillantás, egy bók, amit senki úgy nem mondott nekünk, mosolyt csalhat az arcunkra.
A szerelmek, szeretők, társak valódiak, nem tűnnek el nyomtalanul. Marad belőlük némi bizonyosság arról, hogy voltunk olyanok is, hogy egyszer más nem úgy látott bennünket, ahogy mi magunkat, vagy ahogy a környezetünk megszokott. Ez nem azt jelenti, hogy érdemes lenne újrakezdeni. Megőrizhetjük, ha akarjuk az apró villanásokat csendben, magunkban, nem is tartoznak másokra. Elég, ha a lelkünk kis szegletében helyet hagyunk nekik. Nem fájót, hanem csendeset, ahol ez a régi szeretet megpihenhet.
Van abban valami mélyen emberi, hogy képesek vagyunk szeretni, majd elengedni, megbocsátani és felejteni, de a szeretetet mégse kell kidobni. Bennünk maradhat, formálhat, taníthat. Aztán eljön majd az idő, amikor új embereket szeretünk meg, de abban benne lesz az, amit régen éreztünk, csak új köntöst kap. Benne lesz az a tudás, amellyel átadtuk magunkat régen, vagy épp az ellenkezője. Minden szerelem, ha valódi volt, ha létezett, ad hozzánk valamit. Még akkor is, ha nem végződött örökké tartó boldogsággal. A meséket már kinőttük az évek folyamán.
Évek múltán, egy váratlan pillanatban, egy illatnál, egy dallamfoszlánynál eszünkbe juthat valaki. Már nem fog fájni, tudunk mosolyogni. Ha összefutnánk vele, nem teljesen idegenként köszöntenénk, még akkor se, ha szenvedést hagyott maga után, hanem kicsit úgy, mint akivel egy régi, közös nyelvet beszélünk, ami kihalt, de mi még emlékezünk rá. Nincs szó itt semmiféle erőltetett nosztalgiáról, csak arról, hogy a szív hűsége más, mint az elméé.
Egyesek a lelkünkben maradhatnak, ha megengedjük nekik. Megülnek csendben, de végérvényesen. És ez valahol gyönyörű. A régi szerelmek, szeretők, kapcsolatok pecsétje örök, mert megtanított bennünket embernek lenni. Ne kapálózzunk ellenük. Éreztünk, láttunk, szerettünk és meglehet, hogy szenvedtünk. De ez az, amit soha nem vehet el tőlünk senki.
Tanítottak, és ha megértettük, felesleges a gyűlölet és a harag. Vagy hagyjuk őket parázzsá válni, vagy kioltjuk, és a mosolygunk azon, akik voltunk egykoron. Választhatunk és ez a legjobb minden elmúlás után.
Kép forrása: Pinterest
