Bevallom, ha ki akarok kapcsolódni, akkor a TikTokon az egyik kedvenc időtöltésem, hogy arról nézek videókat, hogyan néz ki az utca embere Olaszországban.
Az a sok szín! Mindegy hány évesek a nők és a férfiak, nem nyanyák, ténsasszonyok, nincsenek leharcolva, és a férfiak is fel mernek venni feketén és zöldön kívül mást. Nem szürkét vagy sötétkéket. Nálunk egyszerűen nincs meg a kultúrája az öltözködésnek. Ha végigmegyünk egy forgalmas utcán, azonnal fel fog tűnni, ahogy a metróban vagy a villamoson, hogy mindenkin sötét ruha, kabát van, elvégre tél van, és a legtöbben egyencuccot hordanak: pufikabát, pufimellény, cicanadrág, vagy a most épp újra divatba jövő szélesszárú farmer. Mindenki, de tényleg mindenki feketében, barnában, szürkében és kékben van. Elvétve látunk pirosat, bézst, bordót vagy épp fehéret, elvégre, ez utóbbi kényes. Már rég nem a patakra hordjuk a holmit mosni, de ezen nem sikerül változtatni.
Ha visszatérünk az olaszokhoz, akiket dzsigolóként szoktunk emlegetni, nézzük meg, hogy mennyire élnek a ruházat adta lehetőségekkel. Bátran hordanak tarka mintákat, sálakat, színes cipőket, mernek zakóban lenni, és az ékszereket se vetik meg. Jó látni a sminkelt hetvenes hölgyet, aki nem néni, és a kezét fogó urat, aki olyan szakáll tulajdonosa, amit borbély igazított rá, és nem veti meg a mintás tornacipőt vagy a jó minőségű bőrcipőt. Nálunk lassan mindenki tornacipőt hord, mert kényelmes. Tudom, vagyonokba kerül egy márkás, de attól még nem mutat jól egy öltönyhöz felvéve.
Az emberek nem öltöznek ki szinte már sehova, de a legbosszantóbb, hogy megelégszenek a tréningruhával. A Covid óta uralja az utcákat az edzőruha, legyen az csak nadrág vagy komplett, mégse sikkes. A legtöbben azonban csak felkapják a kényelmes, szöszös tréningalsót, mert jó az, ha elkísérem a gyereket a suliba, oviba, a Lidl-be, meg pláne, ki figyel engem, nem igaz? Nem. Nem azért kell felöltözni, mert valaki megszól, hanem, mert a ruha kifejezi, kik és milyenek vagyunk.
Ha a sorban, a boltban egy olyan férfi áll előttem, akinek kőművesdekoltázsát látom, akkor nagy vágyat érzek arra, hogy másfelé nézzek, vagy épp megkérjem, ugyan húzza már fel a nadrágját, mert senki nem kíváncsi a direkt mutogatott csíkos alsójára. Ez a fiataloknál se az igényesség jele, a középkorú férfinél meg egyenes visszataszító. Ám ne higgyük, hogy csak ők hagyják el magukat. Csak ők látványosabban és jobban. Mintha nem lenne mellettük senki, hogy szóljon, hogy az isten szerelmére, ne legyél már ennyire tré, vegyél fel valami rendes nadrágot, pólót, és ne abban szaladgálj, amivel tegnapelőtt a hűtőre ömlő narancslét törölgetted. Ugyanezen férfi fogja elvárni a nőtől, hogy fogyjon le, legyen ápolt és illatos, mert neki arra támad gusztusa. Ő fogja bántani a feleségét, hogy elhízott, öregecske vagy épp unalmas.
Természetesen nőkben is van olyan, aki nem érzi, hol vannak a határai. Vonatkozik ez a műtött és egyben elrontott szájakra, a hurkákra tapadó cicanadrágra vagy épp a zsírosan összecopfolt hajra. Mondhatná valaki erre, hogy könnyű ott, ahol van pénz az öltözködésre, mi nem vagyunk gazdagok és nem loholunk a divat után. Fogjuk rá, hogy igaza van, de egy-két jó darabja bárkinek lehet, amit tisztán tart, kombinál mással, és nem veszi fel a kinyúlt pólót, a kitérdelt nadrágot, vagy ha igen, akkor csak otthon.
Nincs baj a tréningruhával, csak épp nem utcai viselet. Az lett, de nem ott van a helye. Legyen kényelmes odahaza és az edzőteremben, de az utcán lehetne már bennünk annyi, hogy tudjuk, hová mit érdemes és kell felvenni.
A régi öregek még tudták, hogy van ünneplő ruha, hogy mit kell felvenni a templomba, esküvőre és a színházba. Most meg a mindegy, jól van az úgy – alatt bármi mehet.
Majd később leülünk a tévé elé, és csodáljuk a Netflixen vagy a moziban a csodálatos tájakat, ruhákat, és ácsingózunk Toszkána meg a Provence után, ahol az emberek még tudják, hogyan kell öltözködni, és nem ijednek meg attól, hogy felszínre hozzák az egyéniségüket.
Odafigyelni magunkra, hajunkra, körmünkre, a lecsúszó gatyákra és kivillanó melltartópántokra, nem pénz kérdése. Ez arról szól, van-e igényünk többnek és jobbnak lenni, ha kilépünk az utcára. Becsüljük-e a testünket annyira, hogy törődünk vele, hogy nem hagyjuk el magunkat, és nem mondjuk, hogy ugyan minek, hiszen jó az egyszerűség, és a boltban senkit nem zavar. Talán nem…De nem is mások miatt kell magunkra figyelnünk. Csakis azért, hogy meg tudjuk különböztetni a hétköznapot az ünneptől, az örömöt a bánattól, és az elegáns embert az elhanyagolttól.
Ne adjuk fel! Legyünk egy hangyányival érdekesebbek annál, amivé akaratlanul váltunk az idők során!
Kép forrása: Pinterest
