– Mielőtt belekezdenék, válaszolj egy kérdésemre! – Gábor hangjában volt valami édesbús szomorúság, ami a lányt is elszomorította. Hiába ült a nappalijában és várta, hogy tisztázzák a múltat, a múlt mögöttük maradt, az idő eltűnt, és már nem lehettek soha többé gimnazisták vagy gondtalanok, ahogy akkor voltak, bár nem tudtak róla.
– Mindenre válaszolok, amire képes vagyok! Kérsz még egy kávét vagy enni? Csináltam rakott kelt, ha ennél.
– Rakott kel… – Egy sóhajtás és fejrázás volt a válasz. – Mondd meg nekem, de őszintén, miért nem akartad, hogy ott legyek a találkozón? Ennyire nem bírtál volna elviselni?
– Ezt honnan veszed?
– Onnan, hogy ezt az üzenetet kaptam tőled, pedig amikor találkoztunk, nem éreztem, hogy ellenséges lennél. Inkább menekültél.
– Én nem üzentem semmit. Ha valami mondanivalóm lenne, márpedig van, akkor én nem üzengetek. Emese mondta? – Váltig állította, hogy ez a kívánságod és húzzak el a francba, hogy neked jó legyen…
– De…Én ezt nem értem. Soha nem mondtam neki, hogy mondjon neked valamit. Csak régen…Amikor a levelet küldtem, és ki akartam békülni veled.
– Levelet? Te? Hiszen én írtam neked és csak nagy sokára válaszoltál, és abban se voltál kedves…
– Te miről beszélsz? Elvileg szó nélkül eltűntél, és még a könyörgésem se hatott meg, pedig rohadtul szenvedtem…
– De mégis megcsaltál.
– Gábor! Nézz rám és figyelj! Nem, nem csaltalak meg, csak ostobaságot csináltam és félreértetted. Azt hittem, féltékeny leszel, kicsit küzdesz értem, és ez majd hízeleg a hiúságomnak.
A fiú szeme tágra nyílt. Hosszú másodpercekig nem jött ki hang a torkán.
– Ezt miért nem mondtad soha? – préselte ki a kérdést, ami évek óta a szívén ült.
– Nem érted, hogy azonnal megírtam neked? Porig alázkodtam, mert majd beledöglöttem a fájdalomba.
– Sose kaptam meg a levelet. Nem láttam, nem hallottam róla…Úgy éreztem, dobtál és bosszút kellett állnom, pedig nem volt hozzá kedvem. Azt a lányt is csak két sarokra a házuktól leráztam és hazamentem dühöngeni.
Mara elsápadt. Mennyire egyszerű lett hirtelen minden. Egyik se hibázott, de mindketten hülyéget csináltak a szerelem álarca mögé bújva.
– Istenem! – sóhajtott fel. – Én meg azt gondoltam, nem tudsz megbocsátani…
– Egy tucat mailben kérleltelek…
– Ezt most találod ki? Ugye nem?
Gábor felállt, és Marához lépett. Keze után nyúlt, és finoman maga felé húzta, majd belecsókolt a tenyerébe.
– Nem! És ugye nem baj? Ezt régen nagyon szeretted…Muszáj volt megérintenem téged.
– Jaj, ezt nem könnyű hallani…– pirult el a lány. – Én nem tudom, mit mondjak. Túl sok idő múlt el azóta, sose gondoltam volna, hogy… – Itt elhallgatott. Hirtelen fény gyúlt az agyában. – Emese nem adta oda neked a levelet? – kérdezte óvatosan. Nem is igazi kérdés volt ez, inkább megállapítás, amely mindent megváltoztatott.
– Nem…Ahogy te se láttad az enyémeket, ha jól értelmezem? Pedig volt egy pár, némi megalázkodással és sóvárgással teli… Azt hiszem, tudom már, hogy ki olvasta el és ki szórakozott rajta ennyire jól.
Elhallgatott. A szoba megtelt a titok okozta feszültségek nélküli örömmel. Volt benne egy jó adag harag is. Mara érezte, hogy elgyengül. Gábor még mindig fogta a kezét, és már mindketten tisztában voltak azzal, hogy elárulták őket. Vajon miért?
– Emese tett róla, hogy még véletlenül se sikerüljön együtt maradnunk… – mondta nagy sokára. – Alig hiszem el. Ő volt az esküvői tanúm…Mindig mellettem volt, ha kellett…Akkor is ő vigasztalt, amikor elmentél.
– Szép kis vigasz volt, hiszen ő okozta az egészet. Ha ő nem lett volna…Mi oka lehetett rá? Szeretett téged, nem?
– Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy féltékeny volt. És nem rád, ahogy eddig hittem a szívem mélyén, hanem rám. Téged akart.
– Sose éreztette velem. Viszont mi más oka lett volna? A rohadt életbe, micsoda egy kis szarkavaró…
Mara keserűen elfintorodott. Hirtelen összeállt a kép, és a mozaik minden darabkája a helyére került. Emese nem akarta, hogy kiderüljön a gonoszsága. Tudta, hogy ha egyszer összefutnak, tisztázhatják a dolgokat, és az lesz az ő veszte. Ennyire utálta volna a kettősüket? Vagy tényleg szerelmes volt, és nem tudta, hogy amit tesz, undorító? Hiszen barátnők voltak és azok is! Képtelenségnek látszott az egész, mégse volt rá jobb magyarázat. Mégis ő adta a ruhautalványt…Akkor annak mi értelme volt? Vagy úgy hitte, Gábor semmiképp nem lesz ott? És mekkora szívtelenség kellett ahhoz, hogy hónapokon át hagyja őt sírni, amiért elveszítette a szerelmét? Érezte, hogy elhagyja az ereje, és a csalódás gombócot formál a torkában. Alig bírta visszanyomni a sírást, ami fojtogatta.
– Gyűlölöm, amit tett! – szólalt meg a fiú. – És még rúgott is egyet belénk azzal, hogy egy hazug üzenettel tetézte. Majdnem sikerült neki… Ha nem lett volna gyanús a lányomnak, eszembe se lett volna eljönni. Hittem neki, és nem akartalak zavarni.
– Úristen! Kis híján nem mentem el, mert beteg lettem, de annyira látni akartalak, hogy úgy döntöttem, inkább koplalok előttem csak rendbe jöjjek.
Gábor ekkor már nem bírta a köztük lévő távolságot. Magához húzta a reszkető lányt, és megölelte.
– Jól van, kicsi Marcus! Akkor jöhet a mi meccsünk, igaz? Vágjunk vissza és mutassuk meg, bármit is tett, mi…- Nem fejezte be, helyette megcsókolta a lányt. Úgy, ahogy régen, de úgy, ahogy soha. Éretten, szenvedéllyel és mégis lágyan, ahogy csak egy olyan férfi tud csókolni, aki tudja, mit jelent elveszíteni valakit.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
