Mara nem lepődött meg azon, hogy Emese faképnél hagyta. Már tudott mindent, és bár nagyon haragudott, szíve mélyén sajnálta őt. Hány éven át hallgatta a kesergését és próbálta meg vigasztalni, miközben ő okozta a bajt?! Ezt nem tudta elfelejteni, és azt se, mekkora erővel igyekezett megakadályozni, hogy ezen az estén összefusson Gáborral. Hirtelen bevillant neki a hét, az is, hogy talán attól az ételtől lett rosszul, amit Emese vitt neki, de ez a valóságtól elrugaszkodott ötletnek tűnt. El is szégyellte magát.
Hosszú ideig nézte a többieket, rá-rápillantott az osztályfőnökre, aki halálos betegen is mosolygott, és arra gondolt, tényleg rövid az élet, és nem is túl bonyolult. Csak az emberek teszik azzá. Ha szeretni akarnak, szeressenek, ha nem, akkor hagyják a másikat és kész. Aki meg nem szeret viszont, az semmilyen bűbáj után nem fog. Miközben ezen járt az esze, szíve vadul zakatolt. Vágyott Gáborra, az övé akart lenni, mégis félt. Mindentől és nagyjából semmitől. Mi van, ha a fia úgy dönt, nem megy vele? Hogyan fog odakint boldogulni? Ezek a kérdések száz formában tértek vissza, és egyre jobban nyomasztották.
– Táncoljunk! – mondta Gábor váratlanul, és színpadiasan meghajolt előtte.
– Valami nagy gáz lehet, ha te táncolni akarsz! – felelte neki a legnagyobb könnyedséggel, amit ki tudott préselni magából, de felállt, megigazította szépséges ruháját, és érezte, ahogy minden szempár rá szegeződik.
Épp úgy, mint húsz éve, amikor megjelentek valahol együtt. Szép pár, mondta még az anyja is, de nem sokkal később már szemét alaknak nevezte a fiút, amikor Mara heteken át sírta álomba magát. Hol volt már az a lány a nagy csalódásával? Aki a régi sráchoz simult, már egy érett és boldog nő lett, mert sose hitte volna, hogy elérkezik ez a pillanat. A döntés a kezében volt, mert a menni vagy maradnit nem lehetett másra hárítani. A zene lágy hangjaira lehunyta a szemét, és hagyta, hogy átjárja a szerelem. A valódi, a mindenre kiható, az, amelyikért valóban érdemes minden nap felkelni. Ahogy véget ért a dal, még leültek a többiek közé, csevegtek látszólag jelentéktelen dolgokról, és Mara nem vette észre, hogy lenémított telefonjára hívás érkezik, majd üzenetek sora. Gábor fogta a kezét és biztatóan mosolygott, mint aki pontosan tudja, hogy mekkora szüksége van erőre.
Valamivel éjfél után asztalt bontottak. A régi osztály egyként állt fel, ölelték meg egymást, és búcsúzkodni kezdtek. Az osztályfőnök szeme megtelt könnyel. Nézte őket, és tudta, hogy ez az utolsó közös estjük. Mégse volt szomorú, mert a búcsú hosszú volt, és szeretetteljes. Ingrid Gábor mellé sodródott, és egy cetlit csúsztatott a kezébe, miközben odatartotta arcát egy puszira. Mara ebből semmit nem vett észre, mert hol egyik, hol másik osztálytársával váltott szót, és lassan már sajnálta, hogy eddig nem kereste őket. Öregszem, mondta magának. A nosztalgia egyértelműen annak a jele. Még azt is megszépíti, ami sosem volt az.
– Hazaviszlek – mondta Gábor, – utána megkeresem a lányom, mert úgy érzem, kissé megfeledkeztem róla.
– Igazad van! Nem engedheted el a kezét teljesen egy idegen országban!
– Okos lány, de ki tudja, hogy milyen alakkal találkozik! – Felsegítette Mara kabátját, és kedvesen megsimította az arcát. – Holnap veled akarok lenni. Beszélnünk kell, hogy ne félj…Hogy higgy nekem, jó?
Mara nem mosolygott. Belül boldog volt, de izgalma túlságosan nagy volt, félelme elnyomta.
– Nekem is beszélnem kell majd a volt férjemmel, a fiammal, és ki kell találnom, ki vagyok én valójában – suttogta.
– Ne agyald túl! Úgy se láthatod előre a jövőt. Tudom, hogy hatalmas dologra kérlek, de hidd el, ha nemet mondasz, örökre bánni fogod.
Azzal megcsókolta. Ott mindenki előtt. Néhányan kikerekedett szemekkel bámulták őket. Ahogy elhaladtak a kijárat melletti szemetes mellett, Gábor finom mozdulattal beledobta Ingrid cetlijét, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá. Nem érdekelte senki és semmi, csak az, hogy azzal lehessen, aki húsz éve hiányzott az életéből. Persze neki is voltak apró félelmei. Tudta, hogy nem ismeri az új Marát, de a régit annál jobban, és neki ez számított.
Hosszan búcsúzkodtak a ház előtt. A bérelt kocsi megtelt szerelemmel, és mindketten érezték, hogy egy hajszál választja el őket attól, hogy ott szeretkezzenek. Mégse történt meg, mert valahogy nem illett a nap lezárásához. Mara arca kipirult, és gondjai hirtelen kezdtek szertefoszlani. Éjjel, a csendben, a sötétben nem tűntek olyan vészjóslónak, mint nem is olyan rég, amikor megijedt tőlük. Az emberi elme hullámzása megmutatta, hogy dönteni sose könnyű, ahogy szeretni se, mégis csodálatos.
Csak akkor nyúlt a táskájában a telefonja után, amikor már majdnem a lakása bejárata elé ért. Emese egy szó nélkül eltűnt, még annyit se írt neki, hogy sajnálja…Ez bántotta. Ám az ismeretlen számok sora rossz érzést keltett benne. Későre járt ahhoz, hogy valaki szórakozzon vele. Így rányomott a visszahívásra. Egy gép vette fel, amely közölte, hogy jelenleg nincs elérhető kapcsolat a kórház sürgősségi részlegéhez. Mara nem értette, ezért újra megpróbálta, de akkor se járt sikerrel. Tudta, hogy késő van, de küldött egy sms-t a volt férjének és Emesének is. Mindkettőben azt kérdezte, hogy rendben van-e minden. Férje annyit írt, hogy persze, aludjon nyugodtan. Barátnője azonban néma maradt. A messengeren se volt elérhető, ahogy a viberen se. Még egyszer tárcsázta a kórházat, mire egy éles, kellemetlen női hang szólt bele, és közölte, hogy Emesét beszállították, és mivel ő volt az utolsó, akit hívott, azért keresik, hogy megtudják, kit kell értesíteni a beteg állapotáról.
– Ő a barátnőm! Megmondaná, mi történt? – kiáltotta idegesen.
– Sajnos, felvilágosítást csak családtagnak adhatok! – hangzott a kelletlen válasz.
– De nincs senkije! Szülei nem élnek, elvált! Mondjon már valamit az isten szerelmére!
– Kérem, ne veszekedjen velem! Próbálja meg megérteni, hogy ez a szabály! Reggel jöjjön be, és talán engedélyt kap a látogatásra. Jó éjt! – azzal letette.
– Hát miféle szabály ez? – sikította kétségbeesetten. – Ki a jó ég állít fel olyan szabályokat, amiket nem lehet betartani?
Szavaira nem érkezett válasz. Kulcsa után nyúlt, kétszer elfordította, és elsírta magát. Minden megváltozik, érezte, és ettől megijedt. Fájt neki az árulás, a sok hazugság, de fájt az idő is, ami elmúlt, és most úgy bukkan elő, mintha vissza lehetne toldozni húsz évet oda, ahonnét leszakadt. Egy osztálytalálkozó, ami nem az, aminek lennie kellett volna. Van, akinek búcsú az élettől, a munkájától a tanítványaitól, van, akinek kihívás, mert az életét szeretné izgalmassá tenni, és van, akinek egy régen várt lehetőség és öröm. Nem, a sors fonalát biztosan olyanok szövik, akik nagyon unatkoznak, és amikor elegük lesz, összekuszálják a történéseket.
Vajon Emesével mi történt? Balesete volt, rosszul lett? Miért van az, hogy amikor az ember már-már azt hiszi, hogy rendben mennek a dolgok, egyszeriben lecsap egy villám, és lángra lobbant mindent?
Mara hosszan sírt még, majd lassan elnyomta az álom. Ruhástól, sminkben dőlt végig a kanapén, és nem ébredt fel reggel nyolcig, amikor is a szomszéd sétálni vitte a kutyáját, és az eb hangos ugatással jelezte örömét.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
