Gábor jókedvűen ért a szállodába, de kedve azonnal megváltozott, amikor meglátta lánya üres ágyát. Még sose fordult elő, hogy ne tudta volna, merre jár, és most épp erről volt szó. Egyszerűen elfeledkezett róla az est folyamán. Hirtelen erős lelkifurdalás lett rajta úrrá és kezdte megérteni Marát, aki többször elmondta neki az est folyamán, hogy az idő múlása nemcsak azt jelenti, hogy mások lettek, hanem azt is, hogy a gondtalanság is elszállt vele. Azonnal hívta Tarát, de csak a hangposta jelentkezett. Ennél nagyobb félelme nem lehet egy szülőnek, gondolta, hisz Tara számára idegen városban van, anélkül, hogy ő tudná hol, találkozott egy sráccal, majd nem veszi fel a telefont.
Azonnal szidni kezdte magát, és nem értette, hogyan engedte el. Igaz, hogy tizenhét múlt, de lehetett volna annyi esze, hogy ne eressze el a kezét, és legalább lecsekkolja a srácot. Mi van, ha bántotta vagy kirabolta? Ne adj isten megerőszakolta. Kiverte a víz és lerogyott a fotelbe. Mit tegyen? Kit hívjon? Úgy döntött, lemegy a recepcióra és megkérdi, nem látták-e elmenni vagy megjönni, és tanácsot kér, hátha nekik van ötletük. Az álmos arcú srác, aki talán harminc sem volt a pult mögött, azonnal felélénkült. Mintha azt várta volna, hogy végre történjen valami, mert szélvészgyorsan üzembe helyezte magát.
– Ne aggódjon, a fiatal lányok nem szoktak csak úgy elveszni ebben a városban! Biztonságos környék ez. Valószínűleg lemerült a telefonja! – mondta készségesen. – De ha úgy gondolja, hívjunk fel pár kórházat.
– Nem, egyelőre ne! Inkább várok!
– Javasolhatok valamit? – nézett rá a csinos, kellemes arcú fiú, akin látszott, hogy valóban segíteni szeretne. – A közelben van két menő hely is. Esetleg nézzen be! Vagy keressen rá a lánya telefonjának helyzetére!
– Ez nagyon jó ötlet! Hogy nem jutott eszembe? – csapott a fejére, és azonnal rácsapott a telefon helykeresőjére, és megállapította, hogy Tara párszáz méterre lehet a Duna-parton.
Ettől félig megkönnyebbült. A telefon az csak telefon, az ember meg ember, gondolta idegesen, de megköszönte a segítséget, és kiviharzott a szálloda csendes halljából. A város csendes volt, még nem pirkadt. A járdák üresen kongtak, távolabb páran énekeltek, ami biztos nemcsak a féktelen jókedvüknek volt betudható, hanem a tetemes alkoholnak. Hát bolond vagyok én? Elengedtem egy ilyen helyen, dühöngött tovább, amikor eszébe jutott, hogy ő is itt nőtt fel, ezek között az utcák között sétált, és igen, ivott meg énekelt, ahogy azok távolabb. Nem, biztosan semmi baja a lányának. Mara sem veszett el, ahogy a többi lány se akkortájt. De azok más idők voltak. Veszélytelenebbek, biztonságosabbak. Erre eszébe jutott Ákos, akit egyik éjjel beszállítottak a toxikológiára, Judit, akit kirabolt két nem teljesen idegen egy buliban azzal fenyegetve, hogy ha nem adja oda az új óráját, amit apja hozott neki Svájcból, akkor agyonütik és még jópár eset… Nem, nem volt ez régen se másképpen, csak akkor nem kellett másért aggódnia.
– Ha szemem elé kerül, én felpofozom ezt a lányt! – mondta félhangosan egyre nagyobb haraggal.
Ahogy bámulta a telefonját, és közeledett Taráéhoz, egyszeriben meglátta őket. Egy padon ültek és beszélgettek. Hál’istennek, nem csókolóznak, vagy bármi, sóhajtott fel. Tényleg megöregedtem, hogy így gondolkodom, csóválta meg a fejét. Odamenni nem akart, de visszafordulni se. Ha valaki megkérdezte volna, mit tenne, akkor őszintén azt felelte volna, hogy kézen fogná a kisasszonyt és hazarángatná. Ehelyett higgadt apához méltóan hirtelen befordult az első sarkon, és megállt. Várt. Leskelődni nem akart, inkább megcsörgette újra meg újra. És csodák csodájára egyszerre csak beleszólt az elveszett.
– Jaj, apa, ne haragudj! Le voltam némítva, és észre se vettem, hogy így elszaladt az idő. Te már otthon vagy?
– Igen, és megijedtem, hogy te nem!
– Sajnálom! Ne aggódj! Megyek fél órán belül, jó? Addig feküdj csak le, ne várj meg!
– Szó sem lehet róla! Megvárlak! Tudni akarom, hogy rendben vagy!
– Köszönöm! Szeretlek! Sietek!
– Én is szeretlek, Tara!
Megrázta a fejét, és méltatlankodva elindult visszafelé. Jól nevelte őt, udvarias és kedves maradt minden helyzetben. Mégis mit várt tőle? Hogy sose találkozzon senkivel? Már majdnem felnőtt.
Ezek után már más fénybe került Mara elválása a fiától. Szíve mélyén úgy érezte, a gyerek nem biztos, hogy velük menne. Egy kiskamasz bár rajonghat Amerikáért, de a barátai mindennél fontosabbak. Őket fogja választani, és abba az anyja valószínűleg belehal egy kicsit. Mire visszaért, már világosodott. Lezuhanyozott, leült a kanapéra, bekapcsolta a tévét. Frissnek és nyugodtnak érezte magát, de ez csak a látszat volt. Pillanatokon belül elnyomta az álom. Azt se vette észre, hogy Tara megérkezett és betakarta. Az érkező üzeneteket pedig csak reggel olvasta el, amikor már régen ragyogott a nap az égen.
Arra ébredt, hogy Tara zuhanyozik, majd szárítja a haját. Tíz óra volt, és döbbenten vette tudomásul, hogy közel sem annyira friss, mint lánya, aki sugárzó arccal közölte vele, hogy jól van és szerelmes. Úgy bámult rá, mintha most pottyant volna az égből, és vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdjen arról prédikálni, hogy a szerelem nem így működik. Ugyanis pontosan így.
– Kibe? – kérdezte félálomban.
– Szerinted? Brad Pittbe! Jaj, apa! Inkább menjünk, és igyunk egy kávét, mert szeretném, ha elmesélnéd az estédet!
– Terelsz! Inkább te meséld el, de gyorsan!
– Te terelsz! Nem kell aggódnod! Készülj el, és alig várom, a beszámolód! Mondd, mindenki annyira megöregedett, mint te? – Tara szemtelenül pislogott, és érezhető volt, hogy csak húzni akarja Gábort.
– Sokkal jobban! Én voltam a legszebb és a legfiatalabb! – felelte neki.
– Mindjárt gondoltam. De ha már ennyire fiatal vagy, akkor ne felejtsd el, hogy ma randid van, ahogy nekem is.
– Micsoda?
– Gondolom, meghódítottad újra a régi szerelmed, nem?
– Tara, azt hiszem, te félreismersz. Én nem Don Juan vagyok! – A férfi hangosan felnevetett, de élvezte, hogy a lánya ezt feltételezte róla.
– Dehogynem, daddy! Láttam, hogyan néznek rád az itteni nők! – Tara laza mozdulattal felcsavarta a haját, és minden további évődést mellőzve kinyitotta a szekrényt, hogy felöltözzön. – Miért csak ennyi ruhát hoztam? – sóhajtott fel. – Apa, nincs mit felvennem!
– Sejtettem! – hangzott a válasz. – Mikor volt elég holmid?
– Soha! Mindig is mondtam.
– Sajnállak, kicsim! Addig vegyél fel valami szakadt rongyot, majd később elmegyünk venni valamit a turkálóban! – Gábor tudta, hogy ez kiakasztja, de nem bánta.
Elvigyorodott, és megint az jutott eszébe, hogy az idő múlása nem mindig rossz. Itt van ez a gyerek, aki nélkül nem lenne szép az élete. A lánya minden pillanatban emlékeztette, hogy jól döntött húsz éve.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
