Emese hangja kevés részvétről tanúskodott, amikor barátnője felhívta, és elmondta neki, milyen szörnyű volt a viszontlátás Gáborral.
– Sejtettem, hogy ez lesz! – felelte mégis diadalmasan. – Már biztos, hogy rosszul döntöttél azzal, ha elmész az osztálytalálkozóra, de mondhatok én bármit, nem hiszel nekem. Mintha rosszat akarnék. Láthatod, minden férfi egyforma, és az se jobb, akit annak idején szerettünk.
– Ezt hogy érted? Szerettünk? – nyílt tágra Mara szeme. Még szerencse, hogy Emese nem láthatta döbbent arcát, de hallhatta, hogy elszólta magát. Legalábbis nagyon úgy tűnt.
– Te rémeket látsz. Tudod, hogy csak képletesen mondtam. Ne aggódj, Gábor, sose volt az esetem, bizonyára most se lenne. – Ez hazugság volt, méghozzá a javából. Mégis milyen gördülékenyen kicsúszott a száján. Mindig is odavolt a fiúért, aki átnézett rajta. Ennyi év után azonban felesleges lett volna bevallania. – És felnőtt lánya is van? El se hiszem. Szép? – terelte a beszélgetést óvatosan egy megnyugtatóbb irányba.
– Igen – felelte szórakozottan a másik, miközben az járt a fejében, hogy tényleg nem lenne jó újra találkozniuk.
Megint fájdítsa a szívét vagy azt lesse, kik tapadnak a nagyon jóképű srácra? Tényleg jobban nézett ki, mint valaha, és ismerve a lányokat, biztosan nem hagyják ki a lehetőséget, hogy legalább egy könnyű flörtbe bocsátkozzanak, aminek valószínűleg ágyjelenet lenne a végkifejlete. A maiak ilyenek. Nulla gátlás, egyszer élünk. Nem volt jó véleménye a saját korosztályáról, de nemcsak a nőkről alakult ki benne negatív kép, hanem a férfiakról is. Nincs már szerelem, meghalt, morogta a beszélgetés végén.
Emese könnyedén felnevetett, mintha nem bánta volna, hogy így gondolja, pedig neki se volt nagy szerencséje a házasságával. Már az első évfordulójuk előtt megcsalta a férje, így kapcsolatuk igen rövidnek bizonyult. Mire kimondták volna, hogy tizenkét hónap jutott nekik, már vége is lett. Nem siratta túlságosan, nem volt szerelmes Norbiba. Csak a hiúságát bántotta, de azt evéssel kezelte. No meg súlygyarapodással, amit azóta se tudott teljes egészében leadni. Emese tudta magáról, hogy neki viccesnek és harsánynak kell lennie ahhoz, hogy észrevegyék. Ezért akárhová ment, hangos volt, szinte nyerített nevetés közben, és valóban nem lehetett elmenni mellette úgy, hogy fel ne tűnt volna valakinek a viselkedése.
Amikor Mara letette a kagylót, nem sejthette, hogy barátnője mennyire megkönnyebbül. A terve, amely a találkozás meghiúsítását tűzte ki célul, kis híján füstbe ment, de a szerencse vagy nevezzük Sorsnak, tett róla, hogy a régi pár még véletlenül se kerüljön bizalmas helyzetbe. Most már bizonyosnak látszott, hogy azok ketten kerülni fogják egymást. Bár ő nem lehetett ott az osztálytalálkozón, érezte, hogy ennél többet akkor se tehetne, ha a párocska közelében lenne. Érdekes módon, Mara nem lett rosszabbul a főztjétől, ami valószínűleg vasgyomrot sejtetett. Mégis mekkora pech, hogy az utcán sétafikálva megjelenik előtte a srác! Ördög és pokol! Majdnem lebukott, pedig évtizedek múltán is őrizte a titkot.
Ült a sötét szobában és eldöntötte, hogy másodszor is közbelép. Egyszer nem adta át Mara levelét, most viszont ideje átadnia egyet, amit meg se írt. Bár elfelejtette megkérdezni, vajon a srác az anyjáéknál lakik-e, vagy szállodában, úgy döntött, kísérletezni fog. Addig sétálgat a környéken, amíg össze nem futnak. Ennél gyerekesebb ötlet nem jutott eszébe, talán elrohanhatott volna a plázába, de ahhoz nem volt kedve. Így maradt a séta, a bámészkodás, ami kutya nélkül, egyedül, maga volt az unalom. Lassan besötétedett. A lába majd leszakadt a többórás járkálástól, ám terve nem jött össze. Csoda is lett volna. Az emberek, akik hazafelé siettek a munkából, amikor elhaladtak mellette, mind unalmasnak és szürkének látszottak, főleg annak fényében, hogy Emese egy valódi filmsztár után ácsingózott. Vetett egy pillantást a kirakatokban tükröződő arcára, és meg kellett állapítania, hogy bár sokat fogyott, még maradt rajta vagy tíz kiló. Ez azonban nem rengeteg, főleg, ha valaki a husisabb nőket kedveli, vigasztalta magát.
Már leszállt az este, amikorra feladta. Szomjas is volt, éhes is, de már nem bírt elgyalogolni a közértig, mert volt vagy tíz kilométer a lábában, több nem fért bele. A közeli, egyszerűcske büfében tudta, hogy bekaphat egy szendvicset vagy egy gyors palacsintát, ezért arrafelé kanyarodott. A Falj fel olyan hely volt, amilyen a neve. Nem a világ legtisztább és rendezettebb büféje büszke címet viselte, de a palacsintáját szerették a vendégek. Emese felsóhajtott, és kezdte elveszíteni a türelmét. Mi a fenének jött haza Gábor? Hát nem mindegy neki, mi lesz az ofője sorsa? Eddig se érdekelte. Él, mint hal a vízben, és most egy nyüves lakótelepi iskola végzőseinek húszéves találkozója lázba hozta?! Nevetséges.
Az apró büfé maszatos üvegén be se lehetett látni, de nem bánta. Lenyomta a kilincset és azt mondogatta magának, hogy kettőnél több palacsintát nem fog behabzsolni. Egy kakaósat, egy túrósat és vége. Ám az ember tervez kezdetű jövendölés most úgy ütötte fejbe, hogy azt hitte, elájul. Akire egész nap várt, gondolt, ott ült a sarokban a lányával, és palacsintát eszegetett. Kakaósat, a lánya pedig túrósat majszolt széles mosollyal.
– Ez mennyei! – mondta a lány. – Hogy miért nem sikerül otthon soha ilyenre? – nézett apjára, aki épp akkor falta be az utolsó darabot.
– Még egy kört? – kérdezte Gábor mosolyogva, teli szájjal.
– De már négyet ettél! – kacagott a lány.
Emese kedvtelve nézte a jelenetet, majd elindult feléjük. Elszántan és határozottan. Erre a pillanatra várt egész nap, nem szalaszthatta el.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
