– Megismersz? – kérdezte, és ahogy megállt mellettük, a szíve is meg-megállt egy-egy ütemet kihagyva. Régen látott már ilyen jóképű, nem leharcolt férfit, aki még mosolyogni is tud. Gábor felpillantott és még szélesebben mosolygott. Azonnal tudta, hogy Mara legjobb barátnőjét látja, hiszen nem változott sokat, és mintha már látta is volna a napokban valahol, de akkor nem fordított rá különösebb figyelmet.
– Emese! Ne viccelj, persze, hogy meg! Olyan vagy, mint régen! – állt fel, hogy üdvözölje.
A lány azonnal csókra nyújtotta az arcát, és bódultan szívta be a régi srác illatát. Nem olyan volt, mint régen, amikor fél üveggel magára locsolt, és csak a szomszéd városban nem érezték, most finom, előkelő illat áradt belőle, amelyet nem nyomott el a palacsinta és az egyéb ételek szaga sem.
– Gondolom, ez a szépséges teremtés a lányod! – nézett a nem túl barátságos fiatal lány szemébe, akinek az járt a fejében, hogy vajon hány nővel kavart az apja régen, és vajon mindegyikkel össze fognak-e futni „véletlenül”.
– Igen, ő Tara, és nagyon boldog, hogy végre elhoztam megmutatni a hazámat!
A lány biccentett, a kezét nyújtotta, de nem állt fel. Nem olyan udvarias, mint az apja, gondolta Emese, de figyelmét azonnal le is vette róla, és a férfira nézett, aki egy székre mutatott.
– Foglalj helyet, ha nem sietsz! Jó érzés régi emberekkel találkozni!
– Én is ezt gondolom… Az emlékek jók, bár néha megszépítik a múltat.
Ez a nő hülye, gondolta a lány, és beleharapott a palacsintába, ami valóban ízlett neki, és remélte, ha gyorsan befalja, nem kell hallgatnia újabb sztorikat a gimiből. A sajátját is utálta, nemhogy apjáét hallgassa, akiről mindezidáig nem is sejtette, hogy akkora ász volt régen.
-Persze, persze, de jó érzés volt… – felelte sietve Gábor és intett a pincérnek, aki pillanatokon belül ott termett. – Mit kérsz inni? Vagy te is a palacsinta megszállottja vagy, mint a lányom?
– Nem, igazán nem kell semmi, legfeljebb egy kávé.
A pincér elmosolyodott, és nem rejtette véka alá, mit gondol. Egy pasi, két nő, a fene a jó dolgát, morogta. Bár az egyik elég fiatalka, azért nem lehet rossz az ágyban. Az idősebbet se vetné meg, szerette a gömbölyded formákat. Jó kis milf!
– Akkor te is ott leszel az osztálytalálkozón? – csapott mondanivalója közepébe az érkező. – Kár, hogy nekünk ez sose jön össze, de ti amolyan rendes osztály voltatok.
-Tényleg! Eddig kihagytam, de most kapóra jött, mert úgyis hazajöttünk volna.
– Marát láttad azóta?
– Igen, épp nemrég. Beteg volt, és nem igazán akart szóba állni velem. Nem is értem, hiszen elmúlt azóta húsz év…
– Apa, nem bánod, ha sétálok egyet a környéken? – vágott közbe a fiatal lány, miközben gondosan megtörölte a száját egy papírszalvétával.
– Dehogy, nem fogsz elveszni, a címet tudod, és hát ott a telefonod, nem?
– Jó, akkor megyek is! Jó kis nosztalgiapartit kívánok! Viszontlátásra Emese! – azzal már ott sem volt.
A férfi megcsóválta a fejét. Bátor és vagány, amilyennek nevelte, de azért időnként megijesztette a túlzott önállóságával. De bízott benne, és nem akart korlátozni, elvégre nem New Yorkban vannak, ez csak a város, ahol felnőtt, ahol majdnem mindent ismert.
A kávé meg is érkezett, két cukorral, tejszínnel, ahogy az lenni szokott, de a két ember, aki az asztalnál ült, ügyet se vetett rá. Emese tudta, hogy Gábor gondolatban Maránál jár, ezért úgy látta ideje megadni a kegyelemdöfést.
– Hallom, az ofőtök nagyon beteg. Sose gondoltam volna, hogy rákos lesz, hiszen annyit sportolt. Milyen jó, hogy gondoltok rá, és elköszöntök tőle. Ezért is jó tanárnak lenni.
– Hm.
– Figyelj, Gábor! Nem véletlenül vagyok itt. Üzenetet kell átadnom, és bármilyen kellemetlen, nekem kell megmondanom, hogy Mara szeretné, ha nem lennél ott. Ő ott akar lenni okvetlenül, de ha te is így döntesz, akkor mondd meg most, és én továbbítom. Közölte, hogy nem tudna egy légtérben lenni veled, akkorát csalódott.
– Csalódott? Hiszen írtam neki egy tucat levelet! Arra a mail-címre, amit te adtál meg, hogy senki ne tudja elolvasni! Azt mondtad, jobb, ha azon tisztázunk mindent. Egyetlen egyszer válaszolt csak, hónapokkal később, amikor elmentem.
– Hagyjál békén, ezt írta ugye?
– Honnan tudod?
– Honnan tudnám, barátnők vagyunk, kisírta a két szemét, és azt mondta, egyetlen módja van, hogy elfelejtsen, ha nem válaszol és nem hisz neked, hiszen te se…
– Én mit?
– Semmit…Gondolom, arra utalt, hogy te se tisztáztad vele az ő helyzetét…
– Emese! Ez az egész nekem nem kerek! Nevetséges is, hogy nem tudjuk megbeszélni. Mindketten megházasodtunk, persze szép szerelem volt, de nem ez volt elrendelve…Akkor meg?
– Igaz, ezt is sokszor emlegette.
– Ezért nem értem, hogy miért nem lehet egy beszélgetéssel helyre tenni mindent? Csak egy fél óra, és ígérem, nem mászom többé a nyakára. Nem szeretem az elvarratlan szálakat!
– Mara tegnap azt mondta, hogy ő elvarrt mindent régen és nem szeretne téged kerülgetni, miközben a többiek jól érzik magukat, meg az ofővel vannak elfoglalva. De ha ragaszkodsz hozzá, akkor inkább otthon marad.
Gábor felsóhajtott. Nem, nem ragaszkodik. Ha ennyire utálja őt, miért is tolakodna? Nézte Emesét, aki egészen kipirult a beszédben, és újra meg újra rájött, hogy nem érti a nőket. Mindegyik arról papol, hogy a beszélgetés milyen fontos, de ha probléma adódik, elmenekül, ahelyett, hogy tisztázná.
– Tudod mit, én is üzenek neki! Ha már személyesen nem volt képes az arcomba mondani, hogy rühell! Mondd csak meg neki, hogy nem leszek ott, érezze jól magát, nem teszem tönkre az estéjét. Majd küldök egy üveg pezsgőt nekik, és annyi!
– De Gábor, ne kapd fel a vizet! Én csak a futár vagyok, a rossz hír hozója. Megérthetnéd Marát, nem egyszerű meghoznia ilyen döntést!
– Valóban? Ugyan mit értsek meg rajta? Inkább azt látom, hogy szeszélyből vagy bosszúból nem akar látni, és még abban is beleavatkozna, hogy én mit tegyek. Ezt nem szeretem!
– Inkább nem mondok erre semmit! Tudod, nem volt könnyű az élete…Elmentél, cserben hagytad, és mindegy, hogy írogattál vagy sem. Az nem változtatott a tényen, hogy messze vagy.
– Ti, nők, furcsák vagytok! De legyen, ahogy Mara szeretné! Akkor fogom a lányom, és kirándulunk egyet a Bükkben és még véletlenül se leszek itthon, nehogy meggondoljam magam.
Emese felsóhajtott és elmosolyodott. Nézte azokat a bogárfekete szemeket, amelyekben most a harag mellett szomorúság is ült, és úgy érezte, bevégezte küldetését. Minden jól van, ahogy van, nem ezen változtatni. Úgyis visszamegy a nagy Amerikába, minek törné össze újra Mara szívét, aki képes lenne megint beleszerelmesedni, és akkor… No, ez az akkor volt, ami izgatta, de nem mutatta. Belekortyolt a langyos kávéba, és nem szólt semmit, amíg a telefonja meg nem szólalt. Ugyanabban a pillanatban Gáboré is megcsörrent.
Folytatjuk…
Kép forra
