A pletyka, a mások életében való vájkálás, kutakodás egyidős az emberiséggel. Mivel a civilizáció elhozta a zárt falakkal rendelkező házakat, amelyek köré kisebb-nagyobb udvarok, falak épültek, az emberek nem láthatnak be mások szigorúan takart életébe. A kíváncsiság azonban nem újkeletű, és legyen szó a szomszédról vagy neves személyiségről, tudni akarunk róluk mindent. Régebben úgy magyarázták a sztárcsinálást, hogy az embereknek szükségük van bálványokra, de ugyanekkora szükség mutatkozik is a rombolásukra. A filmgyárak megjelenésével felerősödött a vágy a rajongókban, és érdekelte őket minden, beleértve azt is, mit kedvencük evett, olvasott, nem beszélve a ruháiról, szokásairól. A róluk szóló könyvekkel, cikkekkel bármit el lehetett adni, és ez ma sincs másképpen. Amikor egy rajongó egy rágógumiért vagy egy megkezdett szendvicsért is képes jókora összeget fizetni, akkor nemigen tudunk mit mondani…Vagy elfogadjuk, vagy nevetünk egy jót.
Ma már egy egész iparág épült a hazugsággyártásra. Egyáltalán nem számít, van-e alapja egy történetnek, csak meg kell szellőztetni, és máris sodorja az olvasót. Nincs a világon olyan fórum, amely ne foglalkozna Katalin hercegné betegségével, és ha nem tud meg semmit, akkor gyártani kezdi a szaftos pletykákat. Ember legyen a talpán, aki megállja szó nélkül, nem beszélve a cikkekben szereplők környezetéről, belső vívódásairól, vagy arról a kárról, amit okoznak ezek szennyirományok. Itt nem arról van szó, hogy egy-egy nagy íróról, költőről utóbb kiderül, hogy szeretőt tartott (Móra, Kosztolányi, Ady…) sőt nevelt lányának hívta és teherbe ejtette (Móricz) vagy feleségül vette a 13 éves unokahúgát (Edgar Allen Poe), hanem arról a tényről, hogy a ma élők gondolatait, cselekedeteit akarják befolyásolni a bulvárlapok.
Hogy ki kit csalt meg, örök téma. Hogy válnak-e vagy békülnek, szintén. Aztán a gyereknevelés, a családi tragédiák mind-mind eladhatóvá tesznek egy lapot, hisz imádunk turkálni mások szennyesei közt. Kaján vigyorral nyugtázzuk, hogy lám-lám, ők is hibáznak, nem is olyan jó fejek, és persze mindennek ellent tudnak állni, csak a kísértésnek nem. Mind a mai napig ugranak az emberek a Zámbó Jimmy halálával kapcsolatos semmitmondó hírekre, de elő lehet bányászni mindent, hogy pénzre válthassuk, pl. a II. világháború utáni első szépségkirálynő szerelmét, pedig csak tizenhét volt, alig élt még, és szerelemre se volt nagyon ideje tragikusan rövid életében.
Nagyszerű téma JLo és Ben Affleck házassága, amely talán romokban hever, de Diana életének minden kis szeglete, amelyről eddig nem tudtunk. Közel harminc évvel a halála után is elő lehet bányászni egy embert, aki látta, aki hallotta. Persze akad még valahol egy levél, egy üzenet, amelyben leírt két szót, vagy odafirkantott valamit, ami örök téma marad, hiszen nem tudjuk már megfejteni.
A sajtó kedvence, hogy él-e még valahol Elvis vagy Michael Jackson, akik persze nem halhattak természetes halált. Vajon miért fontosak nekünk ezek? Mit remélünk a híresztelések által? Talán annyit, hogy boldoggá tesz bennünket a tudat, hogy nem és nem lehetettek jobbak nálunk, hiszen őket is utolérte a balszerencse, értük is eljött a Halál? Vagy annyira tiszteletlenek és szánalmasak vagyunk, hogy unalmunkban nem tudunk mit kezdeni? Bizonyára jó érzés csámcsogni mások baján, mert akkor megfeledkezhetünk a magunkéról. Mindkettőre van igény: a kibeszélésre és a felejtésre is. Ha nem lenne, akkor nem működne ilyen jól a bulvársajtó, a felejtés meg pokolian nehéz, sok munka van vele, ezért időszakosan jó nem magunkba roskadva szenvedni jelentéktelenségek miatt. Nagyon nagy baj az is, hogy sok ember úgy akar érdekes és fontos lenni, hogy véleményt mond, nagyrészt negatívat. Erre építenek az olyan kérdések, hogy Ön szerint…és már indulhat is a lavina. Pedig nem lényegi kérdések ezek, olyan szintűek, mintha azt kérdeznénk, a paprikáscsirke vagy a rántott hús-e a finomabb. Nincs rá jó válasz, de nem is kell, lehet szabadon azt hinni, hogy számít, amit ír a kommentelő. Az elmúlt évtized kitermelte magában a legszörnyűbb típusokat, akik a mocskot névtelenül, írásban tudják kiokádni magukból. Ezért szidnak mindenkit: azt, aki sokat eszik, aki keveset, aki mer szoptatni nyilvánosan, és aki nem, de a lényeg egy: vitát gerjeszteni, mert akkor a lapra figyelnek, nő az eladásszám és az olvasottság. Gondolkozni nem kell, ítélkezni meg egyszerű.
A bulvársajtó mostanában azonban drasztikusan túllépte a magánélet és az emberi tűrőképesség határát. Náluk nem szent a halál, a gyász, a szülés, születés, a fájdalom, a betegség, tulajdonképpen semmi se. A lényeg, hogy két mondatból írjanak huszonkettőt, mindegy, hogy van-e tartalom mögötte, vagy nincs. És hát valljuk be, sok az egyszerű lélek, aki elhiszi, hogy igaz, ami nyomtatva van. Hogyne lenne az, hiszen ott van feketén-fehéren. Ez a tévéműsorokra is érvényes. A 21. század embere, főleg idehaza lezüllesztette magát, ás csak nehezen akarja elhinni, hogy többre és jobbra képes. Tisztelet a kivételnek.
Amikor külföldön élünk, sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek visszafogottabbak, nem nyílnak meg egykönnyen. Talán ennek is oka van. Viszont így nem tolakodnak a magánszféránkba, és megértik, ha nem akarunk bizalmas dolgokról beszélgetni. Itthon azonban ezt indokolatlan titkolózásnak gondoljuk, ami mögött súlyos igazságok vagy gazságok rejtőzhetnek.
Ideje lenne már megértenünk, hogy mindenki egy különálló sziget, és nem vár odavetődő idegent, aki el akarja foglalni, hogy magáénak mondhassa, pedig semmi köze hozzá.
Kép forrása: Pinterest
