Minden emberben van egy kialakult kép a rendőri munkáról éppen úgy, ahogy a rendőr személyéről. Ennek a foglalkozásnak vannak publikus, és kevésbé a nyilvánosságra tartozó részei. Van, aki az amerikai filmek gömbölyded rendőreit látja maga előtt, ahogy fánkkal teli zacskóval a kezükben vigyázzák a köz biztonságát, és van, akinek a rendőrviccek jutnak az eszébe. Láthatjuk őket bármilyen aspektusból, egy biztos: elengedhetetlen részei ők az életünknek, hiszen a biztonságra törekszik mindenki.
Akivel ezt az interjút készítettem, olyan munkát végzett évekkel ezelőtt, amely a rendőri tevékenység kevésbé látványos részét érintette. Beépült bűnszervezetekbe, emberrablási ügyeket göngyölített fel, kábítószer kereskedők titkos tevékenységét nyomozta.
Az interjút vállalta, ám kérésére a kilétét nem fedhetjük fel, így fotó sem készülhetett vele. Hiszen attól, hogy valaki visszavonul egy ilyen életpálya után, a munkája nem szűnik meg, és a bűnözők nem felejtenek. Az alábbiakban csak Istvánnak hívjuk, hiszen Istvánokkal tele a világ.
Sz.L.: – Hogy kezdődött? – Mindig is ezzel akartál foglalkozni? Mi motivált téged hogy rendőr légy?
I.: – Nem akartam rendőr lenni. Ez így alakult, sőt mondhatnám, hogy dacból lettem az. Aztán belekerültem, elkezdtem csinálni, kihívás volt minden próbatétel, nehézség. Azt mondtam, megcsinálom. Ezeken át kell küzdeni magát az embernek. Rengeteg emberi sorsot, tragédiát lát az ember, ezt meg kell emészteni, fel kell dolgozni.
Sz.L.: – Nem a könnyebbik oldalát választottad. Emberkereskedelem, kábítószer, ami szorosan kapcsolódik az emberélet elleni bűncselekményekhez. Hogy kezdődött?
I.: Úgy kezdődött, hogy a Nemzeti Nyomozóirodán belül megalakult az emberkereskedelem elleni osztály. Nagyon új történet volt minden szempontból, és ezt akkoriban senki nem vette komolyan, tulajdonképpen a prostitúcióval vonták egy kalap alá. Ezt az osztályt nemzetközi kötelezettségvállalás miatt kellett létrehozni. Ennek eleget tett a rendőrség, de nem azért, mert úgy érezték erre szükség van, hanem a kötelezettség vállalása miatt. Nem volt rá igény. Technikai fejlesztést, támogatást kapott és ez nem feltétlenül tetszett mindenkinek.
Sz.L.: – Különböző civil szervezetekkel is kapcsolatban voltatok? Itt gondolok a női szervezetekre is akár…
I.: – Az osztály tevékenységébe beletartozott a civil szervezetekkel történő kapcsolattartás, kapcsolatfelvétel. Gyakorlatilag minden irányba puhatolóztunk, és még a rendőri vezetők se voltak tisztában teljesen azzal eleinte, hogy milyen hatáskörbe tartozik az emberkereskedelem. Ez teljesen új fogalom volt, akkoriban.
Sz.L.: Magától értetődő volt, hogy egy nő abban a helyzetben csak prostituálódhat?
.: Igen. A többségük egyébként magától ment külföldre, tehát nem vitték erőszakkal. Az teljesen mindegy, hogy munkára vagy szexuális célra. Egyébként az emberkereskedelemhez tartozott akkoriban a szervkereskedelem is.
Sz.L.: A szervkereskedelem egy létező dolog?
I.: Nálunk? Tudom mire gondolsz… mindig elterjednek olyan rémhírek, hogy azonos korú fiatalok tűnnek el, és azoknak a mája kell. Ez azért ennél komplikáltabb, mert itthon is komoly a szabályozás. Ha valaki új szervet kap, az komoly orvosi beavatkozással jár, utógondozása van és utána része a folyamatos gyógyszerszedés. Tehát ennek nyoma van. Volt egy időben olyan jellegű szervkereskedelem, ahol a szaruhártyát vették le a halottakról, ebből volt ügy is.
De olyan „klasszikus” eset, ami közszájon szokott forogni, hogy valaki eltűnt és szétboncolták a szervei miatt, nem volt. Ezek az ügyek minden esetben valótlannak bizonyultak.
Sz.L.: Ehhez a területhez gondolom, szorosan kapcsolódik a drog, az alkohol. Az eltűnések esetében mennyire játszik szerepet a drog?
I.: Magában az eltűnésben szerintem nem. Az attól függ, hogy milyen társaságban tűnt el a személy, miért tűnhetett el. Magától lépett le, vagy más miatt. Ha más miatt, akkor igen, akár valamilyen kényszerítéssel. Tehát a kábítószernek lehet jelentősége, de nem feltétlenül.
Sz.L.: Ha már a drognál tartunk: rengeteg helyen lehet olvasni, hogy hogy lehetne megelőzni hogy a gyerek ne fogyasszon kábítószert. Örök kérdés, hogy lehet vigyázni a gyerekre, hogy ne drogozzon. Te, mint munkájánál fogva érintett személy mit mondanál egy szülőnek, hogy mi az, amire nagyon figyeljen oda, melyek azok a jelek amelyek egyértelművé teszik azt, hogy drogot fogyaszt a gyerekünk? Egy orvos azt mondja, hogy nézd a pupilláját, egy pedagógus azt mondja erre és erre figyelj, te aki ebben mozgott, mit mondanál?
I.: Sajnos ki kell hogy mondjam: egy szülő nem tudja megakadályozni, hogy a gyereke drogozzon. Nem ott kell kezdeni….akkor már nem tud semmit csinálni. Rengeteget kell a gyerekkel beszélni, beszélgetni ezekről a dolgokról, de vélhetőleg a fiatalok jobban ismerik ezt a témát, mint a szüleik.
Sz. L. :Mi a legnagyobb baj a háttérben: iskola, szülők, barátok?
I: Ha a szülő figyel a gyerekre, megvan a napi kapcsolata vele, érdekli, akkor sem tudja megakadályozni. Viszont sokkal nagyobb az esélye annak, hogy nem fog a gyerek rossz társaságba kerülni. Ha megvan a bizalom a felnőtthöz, akkor a szülő látja, hogy valami változás van a gyerek magatartásában. A hirtelen változás mindig gyanús. Lehet sorolni külső tényezőket, de nem ez a mérvadó. Az a szülő, aki egyébként nem foglalkozik a gyerekkel, lepasszolja, a munkája vagy bármi más miatt, nem tud vagy nem akar vele foglalkozni, ezeket a tüneteket nem fogja észrevenni. A mai felgyorsult világban a gyerek brahiból, kihívásból megpróbálhatja, vagy ha nem is akarja kipróbálni, behúzhatják egy cigivel, vagy egy üdítőbe dobott tablettával.
Sz.L.: Ez magával hozza azt, hogy egy szegényebb családból származó fiatal nyilván hozzá akar jutni ahhoz amire szüksége van, és átfordul egy másik bűnözési formába, amikor más sérelmére követ el bűncselekményt, hogy pénzhez jusson? Elkezd lopni, leütni valakit az utcán, kitépni a retiküljét a kezéből? Tehát ez a probléma magával hozza a vagyon elleni bűncselekményeket?
I.: A szegényebb ugyanazt a ruhát akarja, ugyanazt a trendet akarja követni, külsőségekben, életformában. Ha nagyon akarja, akkor megtesz olyan dolgot is, ami ezt fedezi. Ahhoz pedig olyan közegben kell lennie, ahol példát lát rá. A szomszédja, a testvére…mindegy. Aztán vannak köztük agyas ügyeskedők, akik úgy jutnak pénzhez, hogy nem fogyasztják a drogot, hanem árulják. Más kaszt.
Sz.L. : Nem érzed úgy, hogy sokkal nagyobb büntetési tételekre lenne szükség az ilyen típusú bűncselekmények esetén?
I.: Egy szegényt érdekli bármiféle büntetési tétel, ha úgy gondolja, ebből fog meggazdagodni? Nem. Azokat az embereket, akik már fiatal koruktól elkezdtek bűnözni, és már nyolcvanhat eljárás indult ellenük, érdekli? Nem. A mai fiatalok, akik elszegényedett területen élnek, mit látnak már hosszú ideje? Azt, hogy anya, apa otthon van, nem dolgozik. Nem azt látja, mint mi régen, hogy anya, apa elmegy dolgozni. Az látja, hogy jön a segély, csencsel valamit apa, ebbe szocializálódik. Nem keresi a munkát, inkább elmegy és bűncselekmény elkövetéséből szerez pénzt.
Sz.L.: Láttál te kényszer szülte drogkereskedőt? Hogy olyan patthelyzetbe került valaki, hogy kénytelen volt valamiféle bűncselekményt elkövetni, mert nem tudott kimászni másként a bajból? Akiről tudtad, hogy egyébként egy nagyon tisztességes ember lenne. Ám nem volt más választása…
I.: Igen, láttam. De mindig van választás. Ha valaki kábítószert kezd el árulni, vagy más embereket kezd el kihasználni bűncselekményt követ el. Az, hogy patthelyzetbe került nem lehet indok. Semmi sem jogosítja fel erre.
Sz.L.: Egy kicsit beszéljünk rólad. Azért te a sűrűjében voltál ennek a bűnözési vonalnak. Tudsz ignorálni? A munkádat szétválasztani a magánéletedtől? Például hogy dolgozod fel azokat a negatív élményeket, amik a munkád során értek?
I.: Muszáj szétválasztani.. Annak idején azzal senki nem foglalkozott, hogy ezek az emberek és ebbe nem csak a rendőr tartozik ebbe, hanem a mentős, tűzoltók, hogy ezt hogy dolgozzák fel. Egy idő után döbbent rá a rendőri vezetés arra, hogy a kiemelt területeken dolgozóknak, vagy a rendőröknek lehetőséget biztosítottak arra, hogyha úgy érzik, akkor menjenek el pszichológushoz. Időközi vizsgálatok vannak évente, de ez nem mindig elég.
Sz.L.: Volt-e olyan eset, amire szívesen emlékszel vissza? Ami a legrosszabb volt, és olyan, amire egy kőszivű nyomozó jó szívvel emlékszik vissza? Ami emberileg volt pozitiv?
I.: Egy kerületi történet volt. Ott volt egy akkor fiatalkorú gyerek, aki gépkocsikat tört fel. Nyilván vele másként kellett foglalkozni a büntető eljárás során. A végén olyan kapcsolatba kerültem ezzel a sráccal, hogy ha csinált valamit, engem kért, hogy én hallgassam ki, mert nekem elmond mindent. Próbáltam neki segíteni, ez volt az emberi oldala. Éhes vagy? Akkor saját zsebből vettem neki ételt.
Sz.L.: Ha látsz egy filmet, vagy olvasol egy regényt, tele akciójelenettel, mit gondolsz?
I.: Nevetek. A múltkor láttam egy filmet, amiben egy verekedés során a negyedik öklöst kapta a pasas, és meg sem érezte, vicc az egész. De szórakoztató. Benne van az akciónál, hogy sérüléseket szenved el az ember de az adrenalin továbbviszi, persze utána nagyon fáj.
Sz.L.: Volt már valami komolyabb sérülésed?
I.: Persze. Rengeteg sérülésem volt. Alacsonyabb háztetőről ugrottam le, vizes volt a fű, és megcsúsztam, majd a térdemen landoltam. Nem bírta a térdem. De ilyenkor felpörög az ember nagyon, kitolja a fájdalomküszöböt, nem érzi, utána bezzeg… hacsak nem a fejét lövik át.
Sz.L.: A magánéletetekre milyen hatással van ez a speciális munka, amit csináltál? Mennyire tolerálja a körülöttetek lévő feleség, család? Könnyebb, ha hasonló foglalkozású párt talál, aki ezzel foglalkozik?
I.: Megvan az esélye hogy ebből a körből választanak társat, ami nem biztos, hogy minden esetben jó döntés. De egy civil alapvetően nem igazán tudja elfogadni ezt az életformát. A családnak sokat kell alkalmazkodnia, hiszen például nem igazán szervezhető egy családi esemény, mert ha beüt valami, akkor sztorno és menni kell.
Sz.L.: A válási statisztikában benne vagytok. Hiszen a rendőr is ember. Ha zűr van a magánéletben, hogy lehet teljesen kizárni, amikor dolgozni kell?
I.: Nem lehet kizárni. Nincs az az ultrakemény rendőr, aki azt mondja, hogy csak a munka…
Sz.L.: A kihallgatásokat szeretted csinálni? Hogy sajtoltad ki az emberekből amit már amúgy is tudtál?
I.: Ezt a tapasztalat hozza. Minden ügy, minden gyanúsított, ezáltal minden kihallgatás más! Meg kell találni azt a hangot ami, meghozza a várt eredményt vagyis a beismerő vallomást. Mindezt a büntetőeljárás keretein belül. Ami valljuk be néha nehéz volt. De be kell tartani, mert könnyen bajba kerülhet az ember.
Sz.L.: Jó zsaru, rossz zsaru?
I.: Volt.
Sz.L.: Hatásos?
I.: Ott bejött. Egy emberrablóról volt szó.
Sz.L.: Te hogy látod, mit kellene tenni, hogy a rendőröknek nagyobb respektje legyen?
I.: Ugyan mitől lenne respektje? Az állampolgárnak az lenne a jó, ha az ügyét megoldanák. Ha megtalálnák az ellopott dolgait, hogy azt, aki kirabolta azt megfogják. Ha meg tudjuk védeni az állampolgárokat, megtaláljuk az eltűnt autóját, ha fülön csípünk egy betörőt, és folytathatnám. Nem a külsőségektől lesz hitelünk.
Látom rajta, már menne. Talán egy kis szegmensét megtudta mutatni a munkájának, nyilván ahol ezek a dolgok voltak, onnan lenne még mit mondani, de van, amiről nem beszélhet. És ez így van jól.
Ő is azon emberek egyike, akik csendben teszik a dolgukat, észrevétlenül, is, és vigyáznak ránk. Űzik a bűnt, úgy, hogy ugyanolyan problémákkal szembesülnek magánemberként nap mint nap, mint mi.
Köszönöm a beszélgetést I.!
