A helyszín egy kellemes étterem, nem túl zsúfolt, finoman főznek, kellemes jazz zene szól a háttérben. Találkozik a férfi és egy nő, csodák csodájára mindkettő negyvenes, átlagos, és már túl van jó pár kellemetlen tapasztalaton, de reménykedik, ahogy mindenki.
A nő: Szia! Lujza vagyok.
A férfi: Tudom, hiszen beszéltünk már telefonon. Zsombor vagyok.
A nő nevetve: Tudom, már beszéltünk.
A férfi nem mosolyog, int, hogy foglaljanak helyet, de nem segíti le a nő kabátját, csak a sajátjával bíbelődik, mert a cipzárja beakadt.
A nő: Kicsit zavarban vagyok…Nem sok randim volt.
A férfi: Bele lehet jönni… Azért nekem se volt túl sok.
A nő: Az ismerkedés manapság nem könnyű…
A férfi: Hát nem…Az emberek nem figyelnek másokra,, türelmetlenek, tolakodók.
A nő: Sajnos, igazad van. Nehéz, ha valaki többre vágyik, mint egy könnyű kaland.
A férfi: Én nem is akarok könnyű kalandot…Ezt most miért mondtad?
A nő idegesen: Csak úgy említettem. Ne vedd magadra! Inkább mesélj, mit csinálsz szívesen, van-e hobbid? Szeretnélek megismerni.
A férfi: Ez kedves tőled. Honnan is kezdjem? Na, szóval: egy kis faluban születtem, de korán elköltöztünk a közeli nagyvárosba, ott nőttem fel. Később iskolába jártam, mint mindenki, jaj, ott nem mindig volt jó, mert a fiúk sokat cukkoltak a vörös, göndör hajam miatt, ezt nem szerettem. Volt, hogy verekedtem is emiatt, mert senki nem védett meg, még a piszok tanáraim se, de már nem érdekel, mert őket is utoléri a karma egyszer, ebben biztos vagyok. A lányokat nem érdekeltem, mert nem voltam elég nagyszájú, és rendesen tanultam, amit ők nem bírnak, csak az kell nekik, aki hülye, beképzelt, focizik vagy gazdag, mert a nők már kiskorban ilyenek. Ne vedd magadra, nem azt mondom, hogy te is ilyen vagy, de sokan, és ez nem változik, mert egy embert nem lehet megváltoztatni, csak ha ő akarja, de a legtöbb nem akarja. A szerelem tudná csak megváltoztatni a jellemet, de szerelmesnek lenni nem egyszerű, és ha véletlenül sikerül, tuti, hogy valaki beleköp a levesedbe, vagy kiderül, hogy nem vagy elég jó, no meg unalmas is leszel egy idő után. Még Monroe-t is unták annak idején, pedig nála jobb nő alig van. Na, szóval, a középsuli után úgy gondoltam, dolgozni fogok, de csak egy évig bírtam apám műhelyében, mert a szerelők haláli ostobák voltak, minden nap síkidegen mentem haza. Gondoltam, jobb, ha felvételizek valamelyik egyetemre, mert ott legalább hozzám hasonló értelmiségivel találkozhatok, hát tudod, ez nagy baklövés volt. Ott se jobbak az emberek, nem is akarnak tanulni, csak csajoznak meg drogoznak, hát nem volt könnyű az a négy év…
Itt megérkezik a pincér és felveszi a rendelést. A nő laposakat pislog, órájára néz, de tűr.
A férfi: Hol is tartottam? Ja, annál a rohadt egyetemnél, amiről kiderült, hogy a tanárok se tudnak sokat, és ha hiszed, ha nem, nem tudtam felnézni rájuk, mert rájöttem, hogy nem okosabbak nálam. Jó, előfordult, hogy igen, de nagyon ritkán. Így amikor elvégeztem, azzal a tudattal léptem ki a kapun, hogy villamosmérnökként baromi sikeres leszek. Képzeld, amikor ezt meséltem egyszer egy lánynak, azt mondta, hogy nincs is annyi villamos, hogy mérnök kelljen hozzájuk. Ekkora libát! Nem utatlak?
Mielőtt a nő válaszolna, folytatja:
Volt közben egy balesetem is, amit persze nem én okoztam, hanem belém jött egy barom, és szilánkosra törtem a karom. Azt hittem, mozgatni se tudom majd rendesen, de jó lett. Nézd?
Megmutatja a sebhelyet, a hosszú forradást, közben úgy mosolyog, mintha kincset tárt volna fel.
Majd levegőt sem vesz, úgy löki a dumát:
Minden rendben vele, nem kell aggódnod. Ha akarnád, ezt az asztalt is fel tudnám emelni veled együtt.
A nő ingerülten: Nem akarom.
A férfi: Csak vicceltem, de nem értetted. Ki akarna egy asztalt felemelni egy étteremben? Még leesnének a poharak, aztán azokat is fizethetném. A volt feleségem is azt mondta, hogy olyan a karom, mint új korában, és az kis csík nem is számít, mert erő van benne bőven. Ha ismerted volna, te is hittél volna neki, mert ő sose hazudott. Jó asszony volt, nem túl szép, de kedves. Én meg nem is akartam mást. Nagyon tudott hallgatni, és mindig mindent elmondhattam neki.
A nő: Mi lett vele? Elváltatok?
A férfi: Már mondtam neked, hogy meghalt, de nem figyeltél. Azt mondtad, meg akarsz ismerni és ilyen dolgok nem maradnak meg a fejedben? Ezt furcsállom, mert ez nem olyan semmiség, mint az, hogy ki szereti a zéró kólát vagy hasonlók. Az emberek nem tudnak különbséget tenni a fontos és a kevésbé fontos dolgok között, nem gondolod?
A nő: Talán…
A férfi: Biztosan így van…Hol is hagytam abba? Ja, az egyetem után voltam, a balesetnél, jól elkanyarodtunk, nem?
A nő: Nekem mennem kell.
A férfi: Micsoda? Most viccelsz?
A nő: Nem. Sok szerencsét!
Feláll. Leteszi az itala árát az asztalra, és el is tűnik azonnal.
A férfi: Hülye liba. Sejthettem volna. Ki nem állom, ha valaki csak ül és meg se szólal.
Kép forrása: Pinterest
