Manapság azt nehéz megérteni és elfogadni, hogy a 21. század gyereke nem hasonlít a régiekre. Egyszerűen más körülmények közé született, mások a felé közvetített elvárások. Jobbára túlzók vagy épp semmilyenek. Számára természetes a virtuális világ, egyre kevésbé fontosak a társadalmi érintkezés szabályai, nem ismeri a határokat, a tiszteletet lesöpri az asztalról, és nevet az olyan régimódi kifejezéseken, mint megértés, elfogadás és mások bőrébe, helyzetébe való belehelyezkedés képessége. Természetesen nagyon egyszerű és egysíkú lenne azt mondani, hogy az utolsó generációk rosszabbak, mint a régiek, hiszen ez nem igaz. Nincsenek jó vagy rossz generációk, hiszen az adott társadalmi helyzet, a körülmények változása, a technikai fejlődés magával hozott olyan nagy hatású, világméretben is kimondhatatlan fejlődést, amelyet nehéz követnie mindenkinek, különösen annak, aki nem ebben szocializálódott.
Ötven vagy akár száz évvel ezelőtt is voltak olyan gyerekek, akik bántották egymást az iskolában. A csúfolódás, a gúny nem újkeletű, hiszen az eltérő külső, magatartás mindig is zavart egyeseket. Bántották azokat, akik kövérek, vagy épp túl soványak, de erre a sorsra jutott az is, aki szemüveges volt, dadogott vagy épp más hiányossággal érkezett az iskolai közegbe. Előfordult, hogy a ruházat képezte a bántalmazás tárgyát, de nem a márkák hiánya miatt, ahogy manapság, hanem mert foltozott vagy rongyos volt. Vagy épp nem volt akár cipője, vagy melegebb kabátja, nadrágja. Azokban az időkben se állították le folyton a gúnylódókat, és a verekedés, a szurkálódás nem maradt el. Néha egy-egy kiadós bunyó rendet tett a fejekben, máskor viszont maradt a szomorúság és a sírás, nem beszélve a szívfájdalomról. Így nőttek fel, és próbáltak úgy ahogy megbirkózni a gyerekek a helyzettel, amellyel napi szinten kellett szembesülniük.
Tanárok, szülők ritkán avatkoztak bele, ha tették, akkor se sok sikerrel, maximum erőfölényt alkalmazva, vagy arra biztatva a sértettet, hogy adja vissza, marjon ő is, ahogy tud, de ne nyelje le. Ha nem tette, ráhagyták, hisz pipogya, akkor meg is érdemli. Hogy mi maradt meg ilyenkor a gyereklélekben, csak évtizedek múlva derült ki. Mégis valmiért, talán az idegrendszer terhelhetősége miatt valamivel könnyebb volt feldolgozni a csúfolódást.
Ma más a helyzet. A legtöbb szülő, pedagógus első körben azt mondja a gyereknek, ha egyáltalán meghallgatja, hogy ne figyelj oda, kerüld el, nagy az udvar. Ezt csak olyan mondhatja, akinek fogalma sincs arról, hogy működnek az iskolai kapcsolatok. Ha valakire rászállnak, akkor a gyerekek, kamaszok nem hagyják békén. Utána mennek, és legyen az mosdó, öltöző vagy épp tanóra, beszólnak, undokul nevetgélnek, jelzik a tekintetükkel és szavaikkal is, hogy ki akarnak lökni valakit maguk közül. Nem feltétlenül azért, mert gyenge vagy más, hanem azért, mert tehetik. Mert mindez a szórakozás része. Élvezetből csinálják.
A banda erősödik azáltal, ha egy csoport valaki kinéz magának, hogy porig alázza minden lehető alkalommal. Lehet ezt látványosan, de finoman is csinálni, pontosan úgy, hogy ne legyen szem- és fültanúja senki. Mindehhez hozzájárul az internet, a közösségi felületek elterjedése, és a csetek, amelyben fel tudják erősíteni a gyűlölködést.
Az a mondat, hogy kerüld el a többieket egyszerűen életszerűtlen. Hogy lehetne nem meghallani valakit, aki a nyakadra mászik, aki az osztálytársad, és attól boldog, hogy bánthat? Igen, gonoszságból. Igen, unalomból, és azért, mert a többiek díjazzák ezt. Tehát megy és mondja a szemétséget, meglöki a másikat, kellemetlen helyzetekbe sodorja, vagy úgy bántalmazza, hogy senki ne lássa: falhoz szorítja, zsarolja, elveszi az önbizalmát, miközben növeli a hatalmát, ami tetszik neki. Ez elől nincs olyan hely, ahová el lehet bújni. És ha ez nem elég, akkor jön a legrettenetesebb: a net. Hiszen ott mindenkit lehet sározni, zsarolni, rávenni olyasmire, amely által többet mutat magából vagy magáról, mint szabadna. A fotók, amelyek játéknak indulnak, véresen komolyakká válhatnak, hiszen készülhet bőven manapság olyankor, amikor valaki intim helyzetben van, vagy épp arra biztatják, hogy mutassa meg magát pucéron, félpucéron és tegye, amit ráparancsolnak. Ha megteszi, akkor sincs vége, hiszen lesz rá bizonyíték, amit nem lehet tagadni.
Ahhoz, hogy gyerektársadalom, vagy a kamaszoké eljusson idáig, nagyon sok lépcső vezet. Elsőként az, hogy a családban nem tanulja meg tisztelni a másikat. Azt hallja, hogy szülei ócsárolnak mindenkit, hogy mocskos szavakat használnak úton-útfélen, és kimondják, mit tennének a főnökükkel, ellenségükkel és teszem azt a munkatársaikkal, ha nem fenyegetné őket a börtön. Lassan, de biztosan elfogadottá válik különösen nálunk, hogy szabad szidalmazni mindenkit, hogy nevetnek azon, ha valaki elpanaszolja a baját, hogy nem hallgatják meg azt a személyt, aki segítséget kér, sőt őt hibáztatják.
Egy igen széles réteg úgy neveli a gyerekét, hogy annak minden jár, mindent megkap, csak épp felelősséget nem kell vállalnia tetteiért. Nem vonják felelősségre, ha rosszat tesz, sőt nem is hibáztatják. Helyette okolnak mindenki mást, és felmentik, mondván csak védte magát, vagy nem is tette, mondta, csak a másik, és belerángatta őt.
Amikor a gyerek ezt tapasztalja, megtanulja, hogy úgy ér célt, ha másokat földbe döngöl, ha pénze van, megvesz, lefizet, hiszen szülei is ezt teszik. Látja a médiában, hogy dolgozni, tanulni felesleges, mert az érvényesül, aki csal, lop, ügyeskedik, és a társadalom még tapsol is neki, mert megtalálta a kiskaput, kijátszotta a törvényeket. A becsületest, a tisztességest pedig kinevetik, lenézik. Nálunk ennek évszázados hagyománya van. Így a jók hamar megtanulják, hogy mennyire nem éri meg annak lenni.
Kanyarodjunk vissza az iskolai bántalmazáshoz. Azok, akik egész addigi életükben azt hallották, hogy ők csodálatosak, hibátlanok és fantasztikusak, nem fogják megérteni, hogy ezt mások miért nem így látják. Márpedig lesznek sokan, akik náluk erősebbek, rafináltabbak és gonoszabbak. Őket nehéz lesz megállítani olyanoknak, akiket senki nem tanított meg arra, hogy a sérelmekkel szemben hogyan kell védekezni. Arra sem, hogy miként kell magabiztosan lerázni a gúnyt. Elvégre ezt eddig nem kellett átélniük. És ekkor nem beszéltünk még azokról, akik jó családból származnak, akiket szerettek, helyesen neveltek, akiknek nem azt sulykolták, hogy döngöljenek földbe mindenkit, hanem legyenek kedvesek, elnézőek és elfogadóak. Ők a legkellemesebb célpontok, mert kezdetben el se akarják hinni, hogy bántják őket. Hamar rádöbbennek arra, hogy gyengeségüket meglovagolják, hogy arra építenek, és minden nap kapni fognak egy adag bántást, mert nem állnak bele. Inkább magukat marcangolják, elbujdosnak, megbetegnek, megbetegítik magukat, vagy látszólag nem vesznek tudomást a helyzetről. Azok az érzékeny, sérülékeny fiúk, lányok, akik elárulják, hogy „gyengék”, kegyetlen módon lesznek mások prédái. Mivel nem tanították meg nekik, hogy miként viselkedjenek, gyakran előfordul, hogy beleroppannak a mindennapok gyötréseibe. Vagdossák magukat, bezárkóznak és a legrosszabb esetben depresszióssá válnak, vagy megpróbálkoznak az öngyilkossággal.
A külvilágnak észre kell vennie a jeleket. Az internetet, a social médiát nem tudjuk megváltoztatni, de ha hozzánk fordul valaki a legapróbb kéréssel is, meghallgathatjuk. Ha csak a gyanú árnyékát észleljük, akkor is kereshetünk szakembert gyerekünk mellé. Soha, de soha nem szabad magára hagynunk csak azért, mert nem beszél semmiről vagy magára zárja az ajtót. Mindegy hány évesek a gyerekeink, a lelküket nem hanyagolhatjuk el, még akkor se, ha tüskések és undokok, vagy rajtunk vezetik le a feszültséget.
A megelőzés lenne az egyetlen hatékony módszer. Olyan nemzedéket kell nevelni, amely nem abban éli ki magát, hogy gyötör valakit. A bírálat, az ítélkezés az, ami ezt a társadalmat lezülleszti, és ebben nekünk, felnőtteknek, szülőknek és pedagógusoknak is jelentős szerepünk van. Ha mi nem változtatunk magunkon, a hozzáállásunkon, a mocskos szánkon, a kegyetlenkedésen, amit alkalmazunk, mert hatalommal rendelkezünk, akkor nem változik semmi. Ha nem lépünk fel a verbális erőszak ellen, ha nem fejezzük be a becsmérlést, az irigykedést, a mások leigázására való hajlandóságot, akkor sose tudunk majd olyan fiatalságot nevelni, amelyik segít, tolerál és megérti, hogy mindenkinek a saját dolgával kellene foglalkoznia.
Addig azonban pokolian sok a teendőnk, mert az ország mentálisan a padlón van. Divat és elfogadott a szidalmazás, a káromlás, a másik meg nem hallgatása. Így a mostani generáció még sérültebb lesz, nem kap segítséget, hiszen kitől is kaphatna, és sajnos összeomlik, mert nincs benne és mellette erő, ami segítene rajta.
Nem az egymásra mutogatás a cél, hanem az, hogy felnőjön ez a társadalom, hogy megértse, a dögöljön meg a szomszéd tehene-hozzáállás aljas és a gyengéké. Amíg ez nem változik, addig sajnos sok fiatal iszik lúgot, ugrik ki a hatodikról és vágja fel az ereit. Nem lát alternatívát és nem kap segítséget. Honnan is kaphatna, hiszen azok, akik adhatnának, nem rendelkeznek vele!
Kép forrása: Pinterest
