Magányosan fogsz meghalni, hallotta nem egyszer Borka. Miért, ki nem, vágott vissza, ha volt hozzá ereje, de legtöbbször csak egy apró fintor jelezte a szája sarkában, hogy elege van az ilyen mondatokból. Miért baj az, ha nem akar ismerkedni? Válogatós, mondta gyakran a barátnője, aki ezer éve élt együtt aszott férjével, akit nem lehetett kirobbantani a tévé elől. Csak a sport tartja benne a lelket, morogta a felesége, akiben viszont minden más, de nem tudta megélni. Mégse vágyott másra, inkább zsebkendőnyi kertükben bogarászott, és az összes, nyugdíjasoknak szánt programon részt vett, ha érdekelte, ha nem.
Borka megcsóválta a fejét, és nem alkudott meg. Neki nem kell egy élőhalott, aki még szurkolni is lusta, csak vastag szemüvegén keresztül bámul a képernyőre, és megeszik mindent, ami a keze ügyébe került. Évekig mesélték nevetve, hogy barátnője férje egyszer még a távirányító szélébe is beleharapott, annyira nem figyelt arra, mit csinál. Ment a Forma-1 és annál érdekesebbet ő nem tudott elképzelni.
Mindenki magányos valamiképp, gondolta az asszony, és feltette a paradicsomot főni. Ugyan mit kellene tennie, hogy a hátralévő években ne macerálja ezzel a témával se a lánya, se a fia. Mindketten féltették, de nem egyazon okból. Féltek, hogy gondoskodniuk kell róla, és ez megváltoztatja az életüket. Látta a szemüket, amikor kisebb baleset érte pár éve. Aggódtak, de legjobban az izgatta őket, hogy felborul a napirendjük a kórházba szaladgálás miatt. Az ember mindig egyedül van, és ezt jótékonyan nevezhetjük szabadságnak is, mégis megmutatja, hogy a lélek arra van utalva, hogy egyedül szárnyaljon vagy zuhanjon a mélybe. Sem az öröm, sem a szomorúság nem megosztható, csak hazudják sokan, miközben rettegnek az élet méregpoharától. Nehogy ruhájukra fröccsenjen, fohászkodnak, és nem veszik észre, hogy mindig is kortyoltak belőle. Ezek a gondolatok már régóta kiirthatatlanul gyökereztek benne.
A paradicsom fokozatosan fonnyadt meg, veszítette el roppanós kinézetét. Épp ahogy az ember teste, jött rá, de legalább nekik nem fáj, mondta ki hangosan, és kicsit megrettent a attól, hogy már hangosan beszél. Alibinek szereznie kell egy kutyát vagy egy macskát, döntötte el, akkor nem lesz feltűnő, hogy magában motyog.
Csak mostanában tűnt fel neki, hogy az öregedés az egyszerű gondolatok hangos kimondásával is jár. Előtte befértek a fejébe, jó kis fészkük volt, de ez is változóban volt. Hatvanöt év nem középkor. Mindegy, hogy letagadhatna párat, hogy sportolt negyven éven át, a test visszavonulót fújt, csak elfelejtett szólni a léleknek, amely még mintha az olimpiára készült volna, úgy edzett. Kell egy kutya, morogta. Ideje, mert az legalább figyel az emberre. Mások aligha. Az öregség láthatatlanná teszi viselőjét. Ahogy megfőtt a paradicsom, egy műanyag tölcséren keresztül üvegekbe töltötte folyékony nedűt, és hagyta, hogy hűljenek.
Lezuhanyozott, felkapott egy könnyű virágos ruhát, és egy bézs kendőt kötött nyakába. A ráncok miatt. Elege lett a főzésből, ki kell mozdulnia, súgta belül valami. Ez a valami, nevezzük belső hangnak, azt is próbálta tudtára adni, hogy menhelyi kutyát keressen, azokban sok a szeretet. Tudta, hogy a lánya és a fia nem lesz boldog, hogy magához vesz egy bolhafészket, de az ő boldogságuk per pillanat nem érdekelte. Vetett egy sebes pillantást tükörképére, és már kint is volt a káposztaszagú folyosón. Egy bérházban mindig van valaki, aki káposztát főz, jegyezte meg egyszer a barátnőjének, és ez coelho-i igazságnak se volt utolsó.
Egyetlen menhelyet ismert a város szélén, de annak még a közelébe se ment soha, annyira kiesett látóköréből. A buszmegállóban ketten várakoztak a meleg nyári nap közepén, azok is elmélyülten bújták a telefonjukat, amely egy nem létező világból ontotta rájuk a messzi valóságot. Hogy az egyik várakozó mellett egy kupac kutyaszar virított, nem tűnt fel neki, még arrébb sem állt, ami ijesztőnek tűnt, főleg, ha belelép és majd felszáll a buszra. Legszívesebben odaszólt volna neki, de nem mert. Sokan nem veszik jónéven még a barátságos figyelmeztetést sem, így hagyta.
A menhely a hangzatos Rex király nevet viselte. Király király, no, aki ezt választotta, biztosan nem tudta, mit jelent a név, morogta immár halkabban. Pontosan tizenkettő megállónyira szállt le, és hálát adott az égnek, hogy utastársa mégse lépett bele a kutyapiszokba.
A magas, szürke kapu, amelyet már rég megevett a rozsda, félig nyitva állt. Mintha azt mondta volna, gyertek, hátha megtetszik nektek valamelyik kóbor jószág, és nekünk eggyel kevesebbet kell majd etetnünk. Hosszú, egyenes út vezetett egy kis házig, ahol a hely üzemeltetőjét lehetett sejteni. A kavicsok idegesítően nyikorogtak a cipője alatt, miközben elérte a bejáratot. A kutyák és egyéb állatok szagát arrafelé sodorta a szél. Komoly bűz terjengett az egész telepen.
Egyedül fogsz meghalni, mondta egy hang belül, amikor megnyomta a zöld, fakeretes ajtó melletti csengőt. Az veszettül felvijjogott, de a benti csendet nem törte meg mozgolódás. Nem látta értelmét újra próbálkozni, ezért elindult, hátha talál valakit, aki segítségére lehet. A ketrecekben haragos és búskomor ebek váltogatták egymást, egyik-másik rávakkantott, de jelenléte nem kavarta fel az állóvizet.
- Jó napot! Segíthetek? – szólalt meg ekkor valaki.
Egy harminc körüli srác volt, feltűrt ingujjban, vödörrel a kezében. Furamód ismerősnek tűnt. Magas, izmos fiú volt, szeme körül már megjelent pár mélyebb ránc, de tekintete ennek ellenére kedves maradt.
– Üdvözlöm! Szeretnék egy nyugodt kutyát, ami ellenne velem a lakásban – mondta, és sehogy se tudta hová tenni azokat a mogyoróbarna szemeket.
Nem kérdezhette meg tőle, hogy ismerik-e egymást, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem, és átvezető szövegnek meg igen bénának tűnt. Ennek gondolatába bele is pirult.
– Tudok egy magának valót! – mosolyodott el a hely gazdája. – Hároméves, de jámbor, kivéve, ha macskát lát. Azok a gyengéi, különben nem túl élénk.
– Fura! Biztosan előző életében azok bosszantották a legjobban! – nevetett Borka.
– Elképzelhető, mert tényleg semmi nem hozza ki a sodrából. Jöjjön, arra van hátul a sor végén. Két hónapja került hozzánk, és nagyon szeretni való.
Azzal letette a vödröt, és elindult, közben nézte, követi-e az asszony. Borka igyekezett lépést tartani vele, de a srác olyan lendületesen haladt, hogy neki meg kellett szaporáznia lépteit. Még a járása is ismerős volt. Ugyanaz az enyhén görnyedt váll, ugyanaz a tarkó. Mintha egy régi emlékből lépett volna elő, csak azt nem tudta, melyikből.
– Régóta csinálja ezt? – kérdezte lihegve, mire a fiú hátrafordult, és megrázta a fejét.
– Talán egy fél éve, amikor apám agyvérzést kapott, és nem bírta folytatni. Így rám maradt meg a feleségemre.
– Sajnálom! – nyögte ki, és már bánta a faggatózást. Mi köze hozzá? Miért kellett kellemetlen helyzetbe hoznia egy idegent?
– Semmi gond, de nézze csak, itt van ez a jómadár! – A ketrec felé mutatott és nem lehetett tudni, hogy a kutyára vagy a mellette guggoló férfira gondolt-e.
– Apa! Mondtam, hogy pihenj még, nagyon meleg van! – nézett az őszes, fehérpólós emberre, aki a már említett kutyát simogatta.
– Jól vagyok! – felelte amaz és felállt. Éppolyan magas volt, mint a fia, és nem lehetett nem észrevenni, hogy szemük színe és formája azonos. – Muszáj volt kijönnöm Borkához, magányos szegény.
Borka megütközve pillantott rá. Úgy hívják a kutyát, ahogy őt? Miféle ostobaság ez? Á, ilyen nincs… Alaposan végigmérte a srác apját, és legszívesebben megütötte volna. Indulatból, úgy negyven évvel később. Megismerte. Az a Gábor volt, aki elhagyta őt, amikor az állatorvosira ment Debrecenbe. Ő meg Pesten maradt, és úgy váltak el, hogy nem változik semmi. De változott. Gábor alig pár hónap alatt talált mást, és nem is akart visszajönni a fővárosba. Állítólag gyorsan el is jegyezte újdonsült barátnőjét.
A férfi tekintete hosszan elidőzött az asszonyon, de nem tűnt úgy, mintha megismerte volna. A negyven év, az negyven év.
– Rendben, de ne terheld túl magad! Hadd mutassam be neked a hölgyet, azt hiszem, a kedvencedért jött.
Borka kényszeredetten elmosolyodott, és közelebb lépett. Nem mondta meg a nevét. A kutya felemelte a fejét, és a szeme mintha megcsillant volna a szavak hallatán.
– Megsimogathatom? – nézett először az egyikre, majd a másikra.
A basset hound lágy ringással felemelkedett, és komótosan az asszony lábához gyalogolt. Megállt és várt. Borka lehajolt, és puhán megérintette a fejét.
– Azt hiszem, ez eldőlt! – nevetett kedvesen a fiú. – Vannak olyan találkozások, amelyek sorsdöntőek.
Borka Gáborra pillantott, és bólintott. Vannak, de olyanok is, amelyek egyáltalán nem azok.
– Elvinném! – mondta kisvártatva.
– Örülök! Írjuk meg a papírokat, jó? Apa, ha nem haragszol, most magadra hagyunk. Köszönj el a kedvencedtől! Később beszélünk.
– Viszlát drága! – felelte az apa, és nem a kutyára, hanem az asszonyra nézett.
Az eb nem feküdt vissza, hanem szorosan a nő lábához tapadt, mintha éreztetni akarta volna, hogy neki már mellette a helye.
Azzal megfordultak, és elindultak a kis ház felé. A kutya megmerevedett. Nem erre számított. Az idős úr komoran bámult utánuk. Egy fiú és egy asszony távolodott tőle a kavicsokkal megszórt úton. Kétség se fért hozzá, Borka felismerte őt, ahogy ő is a régi kedvest.
Kép forrása: Pinterest
